|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 54 találat | lapozás: 1-30 | 31-54 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Jánosházy György 2009. október 24.Óss Enikő színiakadémiát végzett Marosvásárhelyen, színésznek Nagyváradra szegődött, Tündét játszott és sok minden mást, másfél évre Budapestre is „kiruccant” ott élő édesapjához, méghozzá a 60-as években, mikor ez még nemigen volt divat... Aztán hazahozta a szerelem... Filmezett Bukarestben, s a karrierje szépen ívelt felfelfelé, amikor váratlanul lépett egy nagyot, és férjével – a színművész Varga Tiborral – Los Angelesbe települt. Enikő kozmetikusként, Tibor borászként kereste kenyerét, s közben 22 évig állandó magyar színházat működtettek – sikeresen – Thália Stúdió néven Los Angelesben. Óss Enikő Zárszámadás /Kráter Kiadó, Budapest/ címen írta meg önéletrajzi regényét, melyet november 6-án mutat Jánosházy György Marosvásárhelyen, jelen lesz a szerző, Óss Enikő is. /Medgyessy Éva: Luxuskönyv. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 24./2009. november 10.A marosvásárhelyi Mentor Kiadó irodalmi estet rendezett Marosvásárhelyen a Bernády Házban, telt házas közönség jelenlétében. Szőcs Katalin beszélt Egyed Emese Szabadító versek című kötetéről. A könyv a szerzőnek a Mentornál megjelent kilencedik kötete. Kovács András Ferenc méltatta Jánosházy György Hiába ordítsz című szonettkötetét, majd Nagy Attila Gazdátlan sorok című verseskötetét. Gálfalvi Ágnes Sebestyén Mihály Rubinháza jeles napjaiból című kötetét ismertette: a könyv egy rendkívül sokrétű szerző új elbeszéléskötete. Bogdán László mutatta be az általa szerkesztett, Füstöl az acélkalapács című Bajor Andor-kötetet. Az est zárásaként ismét KAF szólt, ezúttal Bogdán László Felröppenő flamingó című verseskötetéről. /Nb. : Gazdátlan flamingó és acélkalapács. Mentor-est a Bernády Házban. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 10./2009. november 14.November 13-án adták át a Maros Megyei Könyvtár legnagyobb kitüntetését, a Pro Libro Senator okleveleket. A díjazottak: Jánosházy György költő, műfordító, kritikus, szerkesztő és Dimitrie Poptamas bibliográfus, történész, a megyei könyvtár egykori igazgatója Jánosházy György Maros megye egyik legjelentősebb alkotója, kezdte a 88 éves költő laudációját Nagy Miklós Kund publicista, szerkesztő. – Ötvenkét évvel ezelőtt jelent meg az első kötete, azóta ezt sok új mű követte. Ismertek szonettjei, emellett fordított a spanyol, katalán, angol, görög, hindu, német irodalomból. Jánosházy György a Látó nívódíja (1998), a Romániai Magyar Írószövetség díja (2000), a Magyar Írószövetség Arany János-díja, illetve a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2007) után vehette át a Pro Libro Senator oklevelet. /Nagy Székely Ildikó: Az írott szó szenátorai. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 14./2010. február 1.A hibátlanság vágyaHúszéves a Látó Meg- (illetve az Igaz Szóból való át-) alakulásának huszadik évfordulóját ünnepelte szombat délután a Látó szépirodalmi folyóirat. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színházának színpadán félkörben ülve fogadták a szép számú közönséget a Látó szerkesztői, volt és jelenlegi munkatársai, főszerkesztői: balról jobbra Demény Péter, Láng Zsolt, Szabó Róbert Csaba, Vida Gábor, Kovács András Ferenc, Markó Béla, Gálfalvi György, Jánosházy György és Káli Király István. A ceremóniamester szerepét ezúttal is KAF, a lap főszerkesztője vállalta el, melynek eredményeképp családias, poénos, laza hangulat alakult ki színpadon és nézőtéren egyaránt és tartott a nem a legrövidebbek közé sorolható irodalmi est végezetéig. Az est két, úgymond tematikus részre oszlott, az elsőben KAF nyitószavai után röviden ismertették a lap új kiadványát, A hibátlanság vágya alcímet viselő Látó- antológiát, melyben a folyóirat nívódíjasainak írásait olvashatjuk Vida Gábor és Szabó Róbert Csaba szerkesztésében. Ugyanekkor járt körbe először a mikrofon: a színpadon ülő jelenlegi és egykori munkatársak a Látóhoz fűződő személyes élményeiket, a kezdetek humorban sem szűkölködő történeteit osztották meg közönségükkel, majd a második, úgymond tematikus részben ugyanők olvastak fel írásaikból. Elsőként az egykori főszerkesztő, Markó Béla, a "csodálatosképpen" visszatérő szerző, aki gratulált többek között ahhoz, hogy a februári szám már januárban megjelent és elmondta: úgy érzi magát, mint gyermekkorában, amikor az idősebbek katonakori, háborús élményeiket mesélték, vidáman anekdotázva. Pár, az utóbbi időszakban született versének felolvasása után az őt követő egykori főszerkesztőnek, Gálfalvi Györgynek adta át a mikrofont. Gálfalvi Adalék a Látó őstörténetéhez című írását olvasta fel: a lehallgatási jegyzőkönyveiből ihletett, humorban fogant, mégis a diktatúra és az azt követő évek abszurditását hűen tükröző rövidpróza, annak iróniája, cinizmusa nagy sikert aratott. Nemkülönben Jánosházy György való lelki mélységekben fogant szonettjei, melyeket szintén (mester)szonett, illetve rövidpróza követett: Káli Király István művei. Vida Gábor Az aradi gőzfürdő című novellája diákéveinek egyik alapos csínytevését meséli el, többször is megnevettetve a mélyen tiszteltet, Szabó Róbert Csaba ugyancsak novellát, a Kerouacalcímet viselő írását olvasta fel. A felolvasásokat Láng Zsolt rövidprózája és Demény Péter Hazaszvit című verse, illetve KAF limerickjei és egyik legszebb műve, a Királyhágói dallam zárta. A felolvasásokat követő, bohókás "aktusként" Lokodi Editet hívták a színpadra. A folyóiratot eltartó Maros Megyei Tanács elnöke emléklapokat adott át a jelenlévőknek, a Látó mint intézmény régi és mai munkatársainak, majd hozzátette: a folyóirat mint intézmény édes teher és kis teher, mert busásan megfizeti azt a figyelmet, amellyel a tanács viseltetik iránta. A jó hangulatú évfordulós est a Tiberius vonósnégyes játékával, Mozart divertimentóval zárult. Nagy Botond. Forrás: Népújság (Marosvásárhely) 2010. július 5.Sorsunk megélőjeBernard Le Calloc’h Marosvásárhelyen Bernard Le Calloc’h francia tudós, történész és nyelvész. Furcsamód, munkásságának, életművének hírnevét a magyarsággal kapcsolatos kutatásaival teljesítette ki, azon belül Kőrösi Csoma Sándor életének, munkásságának tanulmányozásával. Olyannyira, hogy ma – francia létére – mint az egyik legavatottabb, leghitelesebb Kőrösi-kutatót ismeri a világ. Az idős professzor vallja, hogy hat évtizednyi magyarságkutatás őt is magyarrá tette – és ennek bizonyítékát is adta szombat délelőtt a Deus Providebit Házban, a Székely Nemzeti Tanács ünnepségén. Ünnepségen, amelyen Bernard Le Calloc’h a tanács Gábor Áron- díját vette át. Szép számú közönség fogadta a vendéget, a székelyek barátját, a résztvevőket Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke üdvözölte. Mint mondta, 2006-tól olyanoknak adták és adják át a díjat, akik sokat tettek a közösség erősítéséért, az autonómia kiharcolásáért, hagyományaink megtartásáért. – Egy rendkívüli ember, a tudomány kivételes egyénisége van körünkben, hogy a díjat személyesen vehesse át – tette hozzá laudációjában Gazda József. – Brétagne szülötte, de tudományos munkásságának igen jelentős részét a mi múltunk, szerepünk az emberiség tudományosságában kutatására fordította. De nem csak Kőrösi Csoma révén foglalkozott velünk: munkássága kibővült, fél tucat könyve jelent meg rólunk, Rákóczitól a csángókig. Óriási szerepet játszott abban, hogy nagyjainkat megismerje a nyugati világ tudományossága. Ritka, hogy egy nyelvészt az emberiség nagyjának tartsanak. Kőrösi Csoma Sándor munkássága a kulturális világörökség részévé vált. Az életművek azonban meg is halhatnak. Csomával ez nem történt meg, és ezt nagyrészt Bernard Le Calloc’h hihetetlenül akaraterős személyiségének, szenvedéllyel átitatott munkásságának köszönhetjük. Ő 1947-ben került Gödöllőre franciát tanítani és magyart tanulni. De nem csak megtanult magyarul, hanem lelkében is sorsunk értőjévé, átérzőjévé, megélőjévé vált. A szellemóriások szintjén nincsenek nagy vagy kis népek. Köszönjük, hogy Kőrösi Csoma Sándor szellemóriását a világ köztudatába beemelte. Haller Béla francia nyelven köszöntötte a vendéget, majd Izsák Balázs adta át a Székely Nemzeti Tanács díját és az azzal járó oklevelet Bernard Le Calloc’h-nak, aki a rendezvény második felében tartott előadást. A tolmács hiánya miatt aggódni felesleges volt: gyönyörűen megfogalmazott, tiszta és hibátlan magyar nyelven, tökéletes kiejtéssel beszélt a francia magyarságkutató Kőrösi Csoma Sándorról, pontosabban a vele kapcsolatos, róla elterjedt tévhitekről és azokról a könyvekről, tanulmányokról, amelyek szerzőinek ezen tévhiteket köszönhetjük. A korai kutatók tudománytalan magatartásáról és gyakran felületes állításairól, amelyek következményeként a tévedések folyamatosan ismétlődtek és ismétlődnek egészen a mai napig. – Szűkszavúsága, tartózkodó viselkedése miatt szinte semmit sem tudunk Csomáról. Utazásait csak nagy vázlatokban írta le, születési helyéről, hátteréről, szülei helyzetéről, sőt, életkoráról egy szót sem szól. Még saját állításait sem szabad szentírásnak venni, néha ő is téved. Még osztálytársai, barátai sem beszélnek koráról, szüleiről. Az anyakönyvi kivonat szerint öt évvel idősebb a kelleténél, az igazságot leginkább három forrásból deríthetjük ki, ezek egyike, a porosz rendőrség halle-i jegyzőkönyve szerint akkor 28 éves volt, tehát az 1780-as évek vége felé születhetett – mondta számos további példával ellátott, rendkívül érdekes előadásában Bernard Le Calloc’h, akinek a rendezvény végén Izsák Balázs az egészségi okok miatt hiányzó Csíky Boldizsár dedikált kézírásos kottáját adta át – kórusművet Jánosházy György Kőrösi Csoma Sándor által ihletett versére. És mint megtudtuk, a professzor saját autóját vezetve érkezett Párizsból, hogy átvehesse a díjat – Bernard Le Calloc’h az idén 85 esztendős Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely) 2012. június 2.Időtálló emberi értékek költője100 éve született Kiss Jenő A Helikon-Kemény János Alapítvány és a Mentor Kiadó közös rendezvényen méltatta az 1912. szeptember 13-án Mócson született költő és műfordító életművét. A marosvásárhelyi Vártemplom gótikus termében május 29-én lezajlott bensőséges Helikon-esten többen idézték fel az 1995. december 16-án Kolozsváron elhunyt lírikus egyéniségét, költészetét abból az alkalomból, hogy a Mentor szép, elegáns kivitelezésben Nyíl helyett toll címmel megjelentette Kiss Jenő válogatott verseit. H. Szabó Gyula, az alapítvány elnöke azt hangsúlyozta, hogy a költő emléke indokolatlanul hullt ki a mai irodalmi köztudatból, nagyon keveset beszélünk róla, ami a mi veszteségünk is. Ezért is tekinthető eseménynek a Nagy Pál szerkesztésében és mértéktartó válogatásában kiadott kötet közreadása. Ezt már a költő teljes pályaképét és munkásságának jelentőségét nagy empátiával és a valóban fontos szerzőknek kijáró igényességgel kirajzoló Gálfalvi Zsolt irodalomtörténésztől idéztük. Kiss Jenő kimagasló költői nemzedék rendkívüli sikerrel indult tagja volt – mondotta a méltató –, a XX. század második erdélyi költőgenerációjának képviselője. Olyan kiváló pályatársak fémjelzik ezt a 20-as évek végén, 30-asok elején feltűnt tollforgató nemzedéket, mint Dsida Jenő, Szemlér Ferenc, Szabédi László, Horváth Imre, akik már a Trianon utáni időszakban, kisebbségi sorsban, s az ebből adódó korlátozó lehetőségek között nőttek fel, s ehhez igazodva, örök küzdelemben hirdették és tették azt, amit tenni kell: az itthon maradás imperatívuszát éltették. Emberi feltételeket próbáltak biztosítani egy embertelen világban. Így nekik s köztük Kiss Jenőnek is köszönhető, hogy az erdélyi magyar irodalom fennmaradhatott. Szervesen kapcsolódva az összmagyar irodalomhoz, szellemhez. A Nyugat hatása alatt erős népi kötöttség alakította ki költői arculatukat. A nagy hatású budapesti folyóirat igényességét tette magáévá az Erdélyi Helikon is, amely meghatározó volt a sokoldalúan tehetséges mezőségi ifjú költői kiteljesedésében is. Kemény János még a költő első kötete (Kormos üvegen, 1937) megjelenése előtt, 1935-ben meghívta a marosvécsi találkozóra, s attól kezdve Kiss Jenő igen tevékeny tagja lett a helikoni írói közösségnek. A lap száz versét közölte különböző évfolyamaiban. Hosszú és termékeny alkotói munkássága (utolsó verskötete, az Időverten 1994-ben jelent meg a Püski Kiadónál) jelentős része a műfordítás. Ezt is igazi hivatástudattal és különleges műgonddal végezte. A folklórtudós Faragó József közreműködésével 150 román népballadát és kolindát ültetett át magyarra. Huszonötezer sora öt kötetben Plugor Sándor nagyszerű illusztrációival gazdagítva látott napvilágot. Szerkesztőként közéleti szerepléseivel is kiérdemelte, hogy megőrizzük emlékezetünkben. De mindenekelőtt az időtálló emberi értékek költészete adja meg hagyatéka súlyát, jelentőségét – hallhattuk a méltatásban. Múzsa régebbi olvasói emlékezhetnek, hogy Kiss Jenő élete utolsó éveiben mellékletünk számára is többször küldött verset. A mostani válogatott kötetben, amelynek születéséről Káli Király István, a Mentor Kiadó vezetője és Nagy Pál, ugyancsak a Mezőség elkötelezett szülöttje is beszélt az esten, 200 költeményt nyújt át a versbarátoknak. A jelenlevők Balázs Éva színművész ihletett előadásában hallgathattak meg néhányat ebből „az élet szerelmével” telített lírából. A megemlékezésen részt vett Kiss Jenő egykori munkatársa, Jánosházy György is. A nemsokára 90 esztendős költő, műfordító elmondta, hogy 1943-ban ismerte meg a lírikust, s az Erdélyi Helikon szerkesztőségében két évig dolgozhatott vele. Később az Igaz Szó is egybekötötte őket. A napokban szülőfalujában, majd Kolozsváron is emlékrendezvényen idézték fel, szólaltatták meg Kiss Jenő költői örökségét. N. M. K. Népújság (Marosvásárhely) 2012. június 23.Fényben, árnyékbanBeszélgetés a 90 éves Jánosházy György költővel, műfordítóval – Közel egy évtizeddel ezelőtt beszélgettünk hosszasabban, akkor, amikor az Arany János-díjjal jutalmazták. Életműdíjnak tekintette az elismerést, és visszatekintve a megtett útra, úgy értékelte, hogy költői szempontból az utóbbi húsz éve volt a legtermékenyebb. Azt hiszem, hogy az azóta eltelt majdnem tíz esztendőről is kijelenthető ugyanez. – Mondhatom, hogy ez is ugyanolyan termékeny volt. A kötet is, amit a kiadó erre az alkalomra jelentetett meg, friss termés. Eltér a szokástól, 90 évesen a régi versekből illenék könyvet összeállítani. De ez nem a korábbi költészetemből megejtett válogatás, mindenik frissen született vers. – Folyamatosan jönnek a versek? – Folyamatosan, de most már óvatosabb vagyok. Ahogy az ember öregszik, és figyel másokat is, láthatja, hogy egyesek idős korukra szellemileg visszaesnek. Nemcsak a memória gyengül, a gondolkodáskészségben is változások lehetnek. Egy csomó intellektuális funkció, ami az alkotásban nagyon fontos lehet, szintén csökkenhet. Ezért lép fel az óvatoskodás. Mielőtt ezeket a kötetben megjelent verseket írtam, egy hosszabb szünetet tartottam, ami alatt önmagamban kutakodtam, vajon tudom-e azt folytatni, amit addig csináltam, és ugyanolyan szinten, nem lesz-e kevesebb, amit nyújthatok, mint korábban. Erősen minőségigényes vagyok, kényes másokkal is, de elsősorban önmagammal szemben, és nem tudnám megbocsátani magamnak, hogy az eddiginél gyengébb színvonalon jelentkezzem. Pusztán csak azért, mert elértem ezt a kort, valaki meg, tekintettel a kilencven évemre, szánalomból kiadja a kötetet. Emiatt kellett a hosszabb szünet. Pedig abban az emberben, akinek már olyan a versírás, mint a jó napot, vagyis ez a természetes kifejezésmódja, felgyűlnek az érzések, gondolatok, mondanivalók. Bizonyos idő teltével akkora feszültséget keltenek benne, hogy azt muszáj valamilyen módon kiszabadítania magából. Így kezdtem el megint a versírást, de nem siettem vele. Azelőtt sem siettem, sosem volt bennem olyan késztetés, hogy sokat írjak. A költői eszményképeim is ilyen szerzők voltak, főleg a francia irodalomból ismertem egypár igazán neves költőt, akik nagyon kevés verset írtak, mégis irodalmi határkővé váltak. – Mi a fokmérője? Honnan lehet biztos abban, hogy amit ír, tényleg a kívánt szintre emelkedik? – Hosszú évekig kritikusként is tevékenykedtem, és kialakult bennem a képesség, a hajlam vagy ösztön, hogy önmagamat mint kritikus is olvassam. Főleg akkor sikerül ez, ha egy kis idő eltelt, és nem azt olvasom, ami még túl eleven, még túlságosan a sajátom. – Költői kifejezési formája továbbra is a szonett… – Ha ennyi ideig ezt műveltem, most már kitartok mellette. Nem véletlenül választottam a szonettet. És nem sznobizmusból, vagy talán nosztalgiából, hanem azért, mert egy nagyon jól felépített, arányos és igen tömör műforma, amely keretet szab a kifejeznivalónak. Zárt formát követel meg, aminek én feltétlen híve vagyok. Nem szeretem a szabad csapongást, amely ma nagyon divatos. Én igenis, a zárt, komor formákat szeretem, és nagyon sokat adok a zeneiségre, ami önmagában is ilyen formákat kíván. Annál is inkább, mert tudom, hogy a vers születésétől kezdve és végig a történelme során nagyon sokáig elválaszthatatlan volt a zenétől. Voltak korok, amikor énekelték is a verseket. Tulajdonképpen a vers zene is. Az kell hogy legyen! Ha nem az, akkor nem él az írás, akkor baj van vele. – A szonettel bizonyos tematikai kötöttségek is jártak. Az elvárások az idők folyamán módosultak. Bármilyen gondolat bevihető a szonettbe? – A világ fejlődik, az életkörülmények alakulnak, a gondolkodás is szélesedik, színesedik, a költőnek is jóval több minden járja meg manapság az eszét, mint századokkal korábban. Sokkal több a költői téma, olyasmi, ami ilyen kifejezést kíván, és fontosabb kimondani, mint azt, ami bizonyos korokban a költészet középpontjában állt. Más időben élünk, más viszonyok között. És bármilyen műformában, ami erre alkalmas, feltétlenül szóvá kell tenni a mai kor problémáit. – Önt költőként ma mi érinti meg a leginkább a világból? Mi az, ami versírásra készteti? – Sok minden. Elsősorban az én-élmény az, ami az emberből kikívánkozik, mindig is az egyéni, személyi élménytár, az egyéni érzésvilág volt a líra egyik alapja. De ugyanolyan izgató a világ, az emberiség létkérdése, amely egyre élesebben és egyre több problémával vetődik fel. Ezekről nem lehet nem beszélni. Költő az ember vagy nem, kizárt dolog, hogy ne foglalkoztassák ezek a dolgok, és ha történetesen költő, akkor természetes, hogy versben is kikívánkoznak belőle ezek a gondolatok. A versolvasóval való kapcsolatban is döntő dolog, hogy megpendüljenek ezek a kérdések is. Többoldalúan és mélyebben kötik az írót, a költőt az olvasójához. – Furcsa metafora a könyv címe: Árnyékvitéz. Magyarázná? – Az ember bizonyos korban kicsit már kezdi árnyéknak érezni magát. A vitézkedése is csak "árnyék-vitézkedés". Még él, még létezik, még tesz ezt-azt, próbálkozik, akar valamit, de mindez már egy kicsit árnyékban történik. A kora miatt már nem a napon, a fényben, ragyogásban van, akkor sem, ha esetleg még jól csinálja a dolgait. Magam szoktam mondani magamnak: árnyékvitéz vagy. Ez különben egy versemből kiemelt szó. – Az eltelt években egy rendkívül nagy vállalkozása végéhez ért. Befejezte a Shakespeare-drámák fordítását, még apokrif műveket is átültetett magyarra. Nem maradt hiányérzete utána? – De igen, de már pótoltam is. Meg is beszéltem a dolgot a kiadóval. Egész idő alatt valahogy kerültem két nagyon fontos Shakespeare-tragédiának a fordítását. A Rómeó és Júlia és az Othello volt az, ódzkodtam hozzájuk nyúlni. Talán azért is, mert a Rómeó és Júliát Kosztolányi is fordította, akit én nagyon szeretek és tisztelek. De végül is, amikor már mindent befejeztem, az apokrifokkal is foglalkoztam, és ennél a kettőnél kevésbé jelentős műveket is teljes odaadással lefordítottam, úgy éreztem, ezek mégsem maradhatnak el. Nekifogtam és megcsináltam. A Rómeó és Júlia a tavaly meg is jelent a Látóban, az idén pedig az Othello is az olvasók elé kerül. A kiadó ígérete szerint ez a kettő egy közös kötetben is napvilágot lát. Ezzel zárul le véglegesen ez a sokéves munkám. – Persze Jánosházy György fordítói énje a Shakespeare-tolmácsolás végeztével sem tűnhet el. Mi jön ezután? – A késő reneszánsz és a kora barokk korszakból több fontos drámát lefordítottam. Az az én korszakom, ott vagyok igazán otthon. A franciában, a spanyolban, az úgynevezett arany században ezt ismerem jól, ezt szeretem, ezzel foglalkoztam különösképpen. Álljunk meg egy pillanatra Shakespeare igen jelentős elődjénél, illetve kortársánál, Marlowe-nál. Egy évben születtek. Christopher Marlowe sajnos fiatalon halt meg, nem tudott kiteljesedni. Ő teremtette meg azt a drámai műformát, amelyben Shakespeare nagy lett. Marlowe keményen megalapozta és olyan rangra emelte azt, hogy a blank verses, nagy lélegzetű drámai megnyilatkozás az egész korszak meghatározó drámai jelenségévé vált. Legtöbbet emlegetett műve a Doctor Faustus, de még azelőtt megírta A nagy Tamerlánt. Ennek óriási sikere volt, ez arra késztette, hogy megírja a második részét is. Az első rész Tamerlán életének csak egyik felét foglalta magába. A második drámában az író megírta a továbbiakat. Furcsa módon Németh László, aki az első ötfelvonásos drámát lefordította, a másodikat már nem ültette át magyarra. A nagy Tamerlán első része meg is jelent különböző kiadásokban, a második rész a magyar közönség számára ismeretlen maradt. – Biztos Marlowe a szerző? Az a kor bizonytalanságokkal is telített. – Biztos. Egyesek Shakespeare drámáit is Marlowe-nak tulajdonítják, olyan legendák is keringenek, hogy minden Shakespeare-drámát ő írt, csak szöknie kellett, meg kellett rendeznie a saját halálát, baj volt vele, mindenféle bűnökkel vádolták. Állítólag külföldre menekült, és onnan küldözgette a darabjait, amelyeket Shakespeare neve alatt játszottak. Olyasmit azonban, hogy Shakespeare írta volna a Marlowe-műveket, senki sem állított, de fordítva igen. Na, ez A nagy Tamerlán érdekel. – Önnek is sajátjává vált ez a kor és a shakespeare-i világ. Amint haladt előre a drámák tolmácsolásával, mind könnyebb lett a fordítás? – Könnyebb, mert mondhatni, hogy én ezt az angol drámai nyelvet ismerem. Valószínű, hogy egy londoni pincérrel nem tudnék elbeszélgetni. De ezt a korabeli színpadi angolt maguk a mai angolok sem ismerik. Csak Shakespeare színpadán az őt megszólaltató színészek tudják igazán. – És magyarul megszólaltatva kinek a nyelve ez? – Ezt így nem lehet megmondani, de tény, hogy ötszáz évvel ezelőtti magyar nyelven nem lehet megszólalni. Nagyjából ez annak felelne meg. Csakhogy összehasonlíthatatlan a két dolog. Ötszáz évvel ezelőtt az angol teljesen más volt, mint ma. És a két nyelv is teljességgel különbözik egymástól. Ennek a hiteles visszaadásához ki kell alakítani egy sajátos nyelvet. Olyat, amely érezteti valamelyest, hogy miről van szó, milyen térségről, időszakról, ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy mai ember olvassa vagy hallja azt a színpadról. Ez a fordított Shakespeare-dráma közönsége számára előny az angollal szemben. Mert az angol néző, aki beül egy ilyen előadásra, kénytelen abban a formában hallgatni, illetve az olvasónak úgy kell olvasnia, ahogy megírták akkor. És nem minden szót ért belőle, mert sok angol szó elavult, vagy megváltozott az értelme. Az értelmezési problémák miatt a különféle kiadásokban mindig van egy csomó szómagyarázat. Létezik Shakespeare-szótár is, ez segít elmerülni az angol szövegben. A fordított szöveg esetében ilyesmi nem állhat fenn, mert az, aki ma fordít, nem engedheti meg magának, hogy az olvasója ne értse meg a fordítását. A befogadónak éreznie kell azt is, hogy ez nem mai dolog, a fordítónak viszont óvakodnia kell a rosszul értelmezett történelmiségtől, az csak ártana a műnek. – A mediterrán költészet már nem foglalkoztatja? Jánosházy György a katalán, a baszk, a spanyol lírának is elismert tolmácsolója, ilyen fordításkötetei is jelentek meg. – Mostanában kevésbé volt rá időm, az említett dolgok erősen lefoglaltak. De rendszeresen olvasom ezeket az irodalmakat is, csak hát a fordítás nekifutást igényel. Nem olyan az, hogy elhatározom, nekiülök, és öt perc múlva fordítom is. Az embernek újra bele kell helyezkednie abba a világba, elmerülnie benne, nem mint olvasónak, hanem mint fordítónak. Ahhoz, hogy a fordítás hiteles legyen, bizonyos fokig azonosulnod kell mindazzal, ami azt a népet jellemzi. Ez pedig nem olyan egyszerű. – Kilenc évtized alatt ön nagyon sok emberrel, kiváló egyéniséggel megismerkedett, sok mindent átélt, tapasztalt, lehetnek olyan dolgok, történetek, események, amelyekre már csak ön emlékezhet. Arra nem gondolt, hogy könyvbe emelje az emlékeit? – Nem. Természetes, hogy összegyűjthetnék ezt- azt az átéltekből. Ez azonban csak nekem lehet érdekes, másokat miért terheljek velük? A még létező időmet és energiámat kár lenne ilyesmibe ölnöm. A morzsákból, naplótöredékekből nem tudnék egy olyan összképet összeállítani, hogy az egészében érdekes legyen. Olyan, hogy egy világot megelevenítsen, hiszen csak úgy volna értelme. Most inkább megint egy önkutató szünet következik. Tudni szeretném, hogy mi van még bennem, és mennyit ér az, milyen szinten mutatkozhat meg, amit még nyújthatok. – Akkor hát Isten éltesse! Termékeny pihenést és folyton megújuló alkotókedvet kívánok! Nagy Miklós Kund. Népújság (Marosvásárhely) 2013. február 2.A Kós Károly-i örökség kisajátításáról a tények nyelvénKós Károlyt egyetlen politikai oldal sem sajátíthatja ki – így a jobboldal sem. A tények azt bizonyítják, hogy az erdélyi szellemóriás nemcsak a jobboldalhoz, hanem a baloldalhoz is erőteljesen kötődött. A második világháborút követően ugyanis aktív baloldali politikai szerepet vállalt, előbb a MADOSZ-ban (Romániai Magyar Dolgozók Országos Szövetsége), majd az MNSZ-ben (Romániai Magyar Népi Szövetség). 1945 májusában lépett be az MNSZ-be, tagja volt az MNSZ „százas” intézőbizottságának, az MNSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke volt, 1946–1948 között nagy nemzetgyűlési képviselő, illetve ez utóbbi időszakban az MNSZ központi sajtóorgánumának, a Világosság napilapnak szerkesztőbizottsági tagja is volt). Ez utóbbi szervezet, az Országos Demokrata Arcvonal szövetségeseként, együttműködött a kommunista párttal és a kommunisták irányítása alatt álló Petru Groza vezette kormánnyal. Hogy az MNSZ-nek a bölcsészek miképpen értékelik a szerepét, azt a Magyar Katolikus Lexikonban (https://lexikon.katolikus.hu/) elolvashatjuk: „Romániai Magyar Népi Szövetség, RMNSZ, 1944. okt. 16–1953. márc. 31.: politikai szervezet. – Brassóban alakították a M. Dolgozók Orsz. Szöv-éből baloldali irányzatok képviselői. Székhelye Kolozsvár, 1948. I: Bukarest. Elődjéhez hasonlóan, a nemzetköziség alapján álló baloldali társutas szervezet, együttműködött a komm. párttal, ill. a komm. Petru Groza kormányával. Osztályharcos alapon a m. nemzetiségi jogokat védelmezte. 1947. II. 11: csatlakozott a komm. irányítású Dem. Pártok Blokkjához (Kurkó szerint az nem jelentette a függetlenség föladását), 1948. II. 27: a Népi Dem. Frontjához.” Kós Károly azonban már 1944. október 22-én, 11 nappal az orosz haderő Kolozsvárra érkezése után a baloldal mellé állott, amikor Kolozsváron, több korábbi illegalista kommunistával együtt, újraalapította a MADOSZ-t, amelynek elnökévé is őt választották. Akkor, 1944 őszén, a dolgokat már teljesen másképp látta, mint a Horthy-rendszer idején, és ezt az Ezerkilencszáznegyvennégy című írásában meg is fogalmazta. „…Túlvoltunk már a Horthy-rezsim kurta egyhetűs farsangján és hosszú, négyesztendős, kálváriás böjtjén… Negyvennégy őszén már azzal a biztos tudással igyekeztem a magam helyét megtalálni, hogy itt teljesen más világ lesz, mint amilyen volt a régi.” Emlékezetesek Kós Károly hangsúlyosan baloldali felhangú kortes beszédei, amelyek közül 1946 őszén néhányat éppen Kolozsváron tartott (városunk Főterén is), akárcsak más hasonló MNSZ-es politikai megnyilvánulásai. Az MNSZ sajtóosztályát vezető bizottság tagjaként a következő baloldali személyiségekkel vállalt politikai közösséget: Bányai László, Benedek Marcell, Gaál Gábor, Kacsó Sándor, Méliusz József, Kurkó Gyárfás (az RMNSZ elnöke). 1948 februárjában – tehát jóval a párizsi békeszerződés aláírása és két hónappal a Román Népköztársaság kikiáltása után – az Igazság, a Román Kommunista Párt erdélyi napilapja is közölte a Romániai Írók Szövetsége magyar csoportjának kiáltványát, amelyet Kós Károly és testvére, Kós Balázs mellett olyan neves baloldali írók jegyeztek, mint például Aszódy János, Asztalos István, Balogh Edgár, Bányai László, Bárdos B. Arthur, Csehi Gyula, Gaál Gábor, Horváth Imre, Horváth István, Jánosházy György, Kovács György, Létay Lajos, Méliusz József, Molter Károly, Nagy István, Salamon László, Szabédi László, Szemlér Ferenc, Szilágyi András, Tompa László, Tompa Miklós és Tamás Gáspár. Kós Károly ebben a kiáltványban, a többi aláíróval együtt, egyebek mellett kijelentette: „Március 28-án valamennyien a Népi Demokrata Arcvonalának a jelére szavazunk, mert akarjuk azt az új alkotmányt, mely nemcsak biztosítja minden dolgozó szabadságjogait, hanem gyakorlattá és életté is váltja azokat. Akarjuk az új alkotmányt, mert biztosítja a dolgozó nép minden fiának kenyerét, jólétét és szilárd alapokon a művelődés, a tudomány, a művészetek kiteljesedését. A haladó irodalom romániai magyar művelői abban a tudatban veszik ki részüket teljes erejükkel s a művészi alkotás fegyvereivel is a küszöbön álló választásokból, hogy a dolgozó nép egységes akaratának győzelme nemre, nemzetiségre, fajra és vallásra való tekintet nélkül az új alkotmánnyal teljes jogegyenlőséget s az alkotó tehetség szabad kibontakozását biztosítja a Román Népköztársaság minden polgárának. Románia népei akaratának egységes megnyilvánulása ezeken a választásokon nemcsak az új alkotmány elveinek maradéktalan megvalósulása, hanem a Szovjetszövetség vezette békearcvonal erejének nemzetközi jelentőségű kifejeződése.” „Voltak, akik akkortájt kommunistának tartották, még el is kerülték” – írja róla egyik monográfusa. (Sas Péter: Kós Károly képeskönyv. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009, 154. old.) És akik – tehetnénk hozzá – nem értették, hogy a Horthy-rendszer egyik kegyeltjéből hogyan lehet egyik napról a másikra a kommunisták jelentős súlyú szövetségese. Pedig lett volna más választása is. Hiszen az MNSZ megalakulásával párhuzamosan, az erdélyi románságot polgári párt fogta össze, és a szovjet jelenlét dacára megalakulhatott például a Román Demokrata Szövetség, amely a Nemzeti Parasztpárt észak-erdélyi „fiókszervezeteként” működött, és amely még saját újságot is kiadhatott. Érdekes párhuzamok azért adódnak a mával is. Egyik beszédében Kós Károly arra hívta fel a figyelmet, hogy az erdélyi magyarságot egyetlen szervezetnek kell képviselnie. Íme: „Mi bármilyen komoly demokratikus szervezet is legyünk, és bármilyen szoros szövetségben is álljunk a demokratikus más ajkú szervezetekkel, mégis azt világosan kell lássa minden magyar demokrata, hogy a jogegyenlőség kivívásában, kultúránk fejlesztésében, népünk szolgálatában egyetlen szervezet lehet, amely minket képvisel ebből a szempontból. Ez pedig a saját magyar szervezetünk, az MNSZ.” (Kós Károly hozzászólása a Kolozs megyei intézőbizottság 1946. április 14-i gyűlésén. Országos Román Levéltár, Kolozs megyei kirendeltség, fond 26, UPM, Org. jud. Cluj, 2/1946, 133.) Lehet ezt ma magyarázgatni: hogy csak okos kompromisszumot kötött, hogy igazán baloldali nem volt, kommunista pedig még kevésbé. A lényeg megmarad, a baloldalhoz látványosan hozzákötötte a nevét, és a második világháború utáni első kommunista hatalom egyik – nem éppen alacsony beosztású (országgyűlési képviselő) – tagja volt. Később sem szakította meg kapcsolatát a baloldallal, sem a magyarral, sem pedig a románnal. Fényképanyag is maradt fent arról a ’70-es években lezajlott találkozóról, amelyiken például Kolozs megye vezető pártkádereivel találkozott. S mind a magyar, mind a román kommunisták egyaránt magas állami kitüntetést adományoztak Kós Károlynak 90. születésnapja alkalmából. Ez persze érdemeit szemünkben fikarcnyit sem csökkenti, csak arra figyelmeztet, hogy Kós Károlyt, örökségét, „megszentelt nevét” egyetlen mai politikai erő sem sajátíthatja ki. Kós Károly ugyanis valamennyiünké. Kós Béla, Kós Károly egyik Budapesten élő unokája január végén a sajtónak eljuttatott levelében tiltakozását fejezte ki amiatt, hogy nagyapja nevét olyan alapítvány használja, amely véleménye szerint „egyezséget, alkut köt a nemzet megosztására, az erdélyi magyarság megtagadására buzdító, és annak veszélyeztető voltát vizionáló pártokkal az önös politikai céljai elérése érdekében”. Kós Béla az RMDSZ által alapított és a volt szövetségi elnök, Markó Béla által vezetett Kós Károly Akadémia Alapítványra utalt, amely együttműködési szerződést kötött a Magyar Szocialista Párt által működtetett Táncsics Mihály Alapítvánnyal. Erre az MSZP-küldöttség január végi kolozsvári látogatása alkalmával került sor. „Kós Károlyt Erdély polihisztoraként tartják számon, utalva ezzel arra, hogy nemcsak az egyik legnagyobb magyar építész volt, hanem kiváló író, irodalomszervező, grafikus is, a transzszilvanizmus egyik atyja, a Trianon után elszakított erdélyi magyarság vezéralakja, a 20. század egyik legtevékenyebb magyar értelmisége. Kós Károly említésekor mindenkinek az életvitelére, az életművére kell gondolnia, nem pedig azonosítani őt bármely politikai párttal. Kós Károly neve, személye nem válhat különböző pártideológiák és pártcsatározások mentén érzelmi elégedetlenség, felháborodás eszközévé.” – fogalmazott Kós Béla. A levélre reagáló Markó Béla annak a véleményének adott hangot, miszerint Kós Károly életműve igenis közkincs. „Mindenkié, aki jót akar a nagyhatalmak – és az ország önző, rövidlátó vezetői – által egykor nyomorúságos sorsra ítélt, abból kilábalni igyekvő erdélyi magyar népnek. Kós Károly az RMDSZ-é is, de másoké is, akik tisztességes, tartós, elfogadható megoldást keresnek helyzetünkre. Azoknak viszont nincs közük Kós Károlyhoz, akik ki akarják sajátítani azt a közös ügyet, ami fél-nemzettel, féloldalúan megoldhatatlan, legyen szó pártról, ideológiai vagy kulturális táborról, legyen szó mégoly visszhangos, magukat mégoly karizmatikusnak kikiáltó személyiségekről.” Markó élesen bírálta Tőkés László EMNT-elnököt is, aki korábban heves hangú nyilatkozatban ítélte el, hogy az RMDSZ a magyar szocialistákat látta vendégül. „Igen, Kós Károly valóban nem volt sem hithű baloldali, sem hithű jobboldali – tudjuk-e ma is, hogy mi értelme nálunk Erdélyben ennek a címkézésnek? –, hanem demokrata volt. Amit máig nem tanultak meg tőle egyesek, Tőkés László sem, akinek több püspöki mandátummal a háta mögött sincsen fogalma arról, hogy mit jelent a tolerancia, de attól még nyakra-főre megmondja nekünk, hogy mi a nemzeti és mi a nemzetietlen”. A Markó-levélre válaszoló Tőkés László azzal vádolta az RMDSZ-t, hogy „az öncélú hatalomgyakorlást fontosabbnak ítélték az erdélyi magyarság érdekeinek következetes képviseleténél”. „A korrupció, a hazudozás, a paktumpolitika, a görcsös hataloméhség és a kizárólagos egypártrendszerre való törekvés nem nemzeti érdek” – fogalmazott Tőkés. Tibori Szabó Zoltán Szabadság (Kolozsvár), 2014. augusztus 23.Hat színmű a LátóbanPontosítsunk: a szépirodalmi folyóirat idei, hagyományosan összevont, dupla számában. Az olvasó jó ideje megszokhatta, hogy a Látó a lap nyárvégi, kora őszi megjelenésekor a színházi, drámaírói műhelyekre koncentrál, több új darab megjelenését teszi lehetővé, és ezek között mindig van figyelemre méltó teljesítmény, ígéretesnek tűnő próbálkozás. Most sincs másképpen. A 2014/8-9. szám 222 oldalán hat szerző – Demény Péter, Peca Stefan, Kincses Réka, Márton László, Henry Fielding és Christopher Marlowe – valamint három műfordító – Jánosházy György, Patkó Éva és Mesterházi Márton – drámai szövege kap nyilvánosságot. Persze a művek ilyen besorolása, minősítése megtévesztő, hiszen ahány közölt színmű, annyiféle. Műfaj, hangvétel, nyelvezet, tematika, helyszín, idő- és térbeli elgondolások, szerzői szándékok tekintetében, egyszóval minden vonatkozásban lényegesen különböznek egymástól. Ezt már rögtön az elején a lapszerkesztő, vagy maga az író igyekszik tisztázni. Hamar kiderül, hogy Demény Péter Királynője reménydráma, Peca Stefan írása, a Patkó Éva fordította Nils elbaszott napja alter-komédia, Kincses Réka szövege, A Pentheszilea Program egyszerűen színmű, Márton László Tristan, a bábu című írása színjáték bábokra és élő színészekre, a Henry Fielding mű, A tragédiák tragédiája, avagy a Nagy Hüvelk Matyi élete és halála Mesterházi Márton tolmácsolásában rádióra alkalmazott munka, Marlowe irodalomtörténeti határkőnek tekinthető jelentős színpadi alkotása, a Nagy Tamerlán pedig, amelynek második részét itt szólaltatja meg először magyarul Jánosházy György, rímtelen ötös jambus műformájú dráma. A változatosságnak bizonyára örül az olvasó. A szerzők meg feltételezhetően pályájuk fontos momentumának tartják színpadra szánt művük megjelentetését. Jánosházy, akinek gazdag életműve jelentős részeként Shakespeare magyarra átültetett drámáinak összességét éppen a Látó tette közzé hosszú éveken át, erről is vall a darab elé helyezett rövid eligazító bevezetőben: "Az angol drámaköltészet terén végzett több évtizedes fordítói munkám záróköve ez". Vagyis a Nagy Tamerlán II. része, amely mindeddig ismeretlen volt nyelvünkön. Egyfajta premier ez most tehát, mint ahogy erről beszélhetünk a közölt írások legtöbbje esetében. Kincses Réka munkáját ellenben a színházi közönség egy része már ismerheti, a nemrég zárult évadban A Pentheszilea Program egyik lehetséges színpadi változatát Marosvásárhelyen eljátszották. A lapnak köszönhetően az eredeti szöveget is megismerheti a közönség. Talán a többi mű is megszólal színpadon valamikor. A drámák sorsa kiszámíthatatlan. Sokáig lapulhatnak valamilyen kiadvány oldalain, aztán egyszer csak felfedezi őket egy vállalkozó kedvű színházi ember, és a nagyközönség elé kerülnek. Mint a jelenlegi Talált vers is a folyóirat utolsó oldalán, Sir Walter Raleigh (1552? – 1618) Színpad a világ című költeménye Tóth Judit fordításában. (mk) Népújság (Marosvásárhely) 2014. december 11.Látó-jubileum díjakkal, múltidézésselA marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat háromnapos rendezvénysorozattal ünnepli alapításának huszonötödik évfordulóját. A csütörtöktől szombatig zajló események fő helyszíne a marosvásárhelyi G. Café, illetve a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház. A Látó huszonöt évvel ezelőtt, a decemberi események idején alakult meg. Az elmúlt negyedszázad során három főszerkesztő vezette a lapot, a mostani jubileumi ünnepségsorozat keretében mindhármukkal találkozhat a közönség, ők beszélgetnek a Látó múltjáról, jelenéről és a jövőjéről. Markó Béla 1989 decemberétől 2005 decemberéig volt főszerkesztő, Gálfalvi György 2005 decemberétől 2007 végéig, Kovács András Ferenc pedig 2008 januárjától vezeti a lapot. A főszerkesztő-találkozóra csütörtökön 18 órától, a Látó Irodalmi Színpad és Játékok helyszínén kerül sor, a marosvásárhelyi G. Caféban. Pénteken 18 órától A fordítás terei című beszélgetésen vehetnek részt az érdeklődők. Házigazdaként a lap munkatársa, Láng Zsolt beszélget Bányai Évával, Csaplár Vilmossal, Márton Lászlóval és Mihálycsa Erikával szintén a G. Caféban. Szombaton 18 órától huszonharmadik alkalommal osztják ki a Látó-nívódíjakat. A díjazottakat a szerkesztőség tagjai a lap utóbbi évfolyamában publikált szerzők közül választják ki. Huszonkét év alatt több mint 50 alkotó vehette át a vers, próza, esszé és debüt kategóriában az elismerést. A nívódíjak átadására a Látó Irodalmi Színpad rendezvénysorozat keretében kerül sor a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház kistermében. Idén Benedek Szabolcs (próza), Fekete Vince (vers), Kincses Réka (dráma) és lapunk Kultúra rovatának szerkesztője, Varga László Edgár (debüt) veheti át a Hunyadi László képzőművész tervezte Batsányi-emlékplakettet és a díjjal járó pénzjutalmat. Laudációt mondanak a lap szerkesztői: Demény Péter, Láng Zsolt, Szabó Róbert Csaba és Vida Gábor. Tavaly óta a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház is kioszt egy különdíjat a Látó szerkesztőivel konzultálva a Látóban közölt színházi szövegek szerzői közül válogatva. Tavaly György Péter vehette át az elismerést, idén pedig Jánosházy György kapja a különdíjat. A 25 éves Látó szépirodalmi folyóirat decemberi számának a rendszerváltás, 1989 a témája. A díjkiosztó után, 19 órai kezdettel a színház kistermében a lapszám teljes anyaga hallható lesz egy különleges felolvasás során. 1989 – Szövegek Szimfóniája címmel 42 tagú „zenekar” adja elő a művet, a „karmester” Láng Zsolt lesz. Ebbe a „zenekarba” a jelen lévő szerzők mellett „civilek”, azaz ismert marosvásárhelyi személyiségek, többek között Albert Mária, Bányai Kelemen Barna, Kádár Annamária, Kós Anna, Kozma Edit, Lázok Klára, Pál atya, Szász Attila, Ungvári Zrinyi Imre is beállnak. E különleges „koncert” rendezője Patkó Éva. Vass Gyopár Krónika (Kolozsvár) 2015. február 20.Elhunyt Jánosházy GyörgyÉletének 93. évében elhunyt Jánosházy György költő, műfordító, kritikus és szerkesztő. 1922. június 20-án született Kolozsváron, az unitárius kollégium elvégzése (1942) után a Bolyai Tudományegyetemen jogtudományi, majd a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán rendezői oklevelet szerzett. Szerkesztője volt egyebek mellett az Erdély, az Igazság, a Művészet és a Korunk erdélyi lapoknak, a kolozsvári Állami Magyar Opera dramaturgjaként és rendezőjeként is dolgozott 1949 és 1958 között. 1969-től 1990-ig a marosvásárhelyi Igaz Szó folyóirat főszerkesztő-helyettese volt, majd 1991-ig ugyanezt a funkciót töltötte be az Igaz Szó utódjánál, a Látónál. Nekrológjában Markó Béla kifejtette: Jánosházy György halálával olyan értelmiségit veszített Erdély magyar kultúrája, aki a legnehezebb időkben is mércének számított a közéletben. Sok műfajú alkotó volt, és költőként, román, angol, francia, olasz, spanyol, katalán, német szerzők fordítójaként, irodalmi tanulmányok vagy operaszövegek szerzőjeként ugyanaz az értékközpontúság és pontosság, biztos értékítélet jellemezte. 1989 után ismét teljes energiával tért vissza a költészethez, szonettkönyvek sorával gazdagította a magyar irodalmat, közben több Shakespeare-drámát újrafordított, és a világirodalom klasszikusait is értő, míves fordításban adta a magyar olvasók kezébe. Jánosházy György /Kolozsvár, 1922. jún. 20. – Marosvásárhely, 2015. febr. 19./ Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. február 20.Jánosházy György haláláraJánosházy György halálával olyan értelmiségit veszített Erdély magyar kultúrája, aki a legnehezebb időkben is mércének számított közéletünkben. Költői, színház- és művészetkritikusi, szerkesztői munkásságával nap mint nap bizonyította, hogy alkotni csakis a legnagyobb igényességgel érdemes. 1922. június 20-án született Kolozsváron, jogtudományi, majd rendezői oklevelet szerzett, és már 1943-tól rendszeresen közölt verset, műfordítást. Sokműfajú alkotó volt, de akár költőként, akár román, angol, francia, olasz, spanyol, katalán, német szerzők fordítójaként, akár irodalmi tanulmányok vagy operaszövegek szerzőjeként ugyanaz az értékközpontúság és pontosság, ugyanaz a biztos értékítélet jellemezte. A Kolozsvári Állami Magyar Opera dramaturgjaként és rendezőjeként, a kolozsvári Erdély, Igazság, Korunk, a marosvásárhelyi Művészet szerkesztőjeként, az Igaz Szó, majd a Látó főszerkesztő-helyetteseként jelentős irodalom- és színházszervezői szerepet töltött be. Hallgatásának is fontos üzenete volt, hiszen 1947-es, Az őrült nagyúr jármában című első kötete után sokáig nem jelentetett meg egy újabb önálló verseskönyvet, viszont számos magas színvonalú fordításkötetet, művészeti monográfiát jegyzett, esszéi, tanulmányai ugyancsak folyamatos alkotókedvét bizonyították, és módot adtak neki arra is, hogy egy zárt társadalomban ablakot nyisson olvasóinak a világkultúrára. Az 1989-es rendszerváltás után ismét teljes energiával tért vissza a költészethez, szonettkönyvek sorával gazdagította a magyar irodalmat. Közben pedig több Shakespeare-drámát újrafordított, és a világirodalom klasszikusait is értő, míves fordításban adta a magyar olvasók kezébe. Hosszú időn át cselekvően részt vett a Romániai Írószövetség munkájában, jelentős kollégánktól, barátunktól búcsúzunk el most, de életműve velünk marad, alkotói igényessége továbbra is példa lesz számunkra. A Romániai Írószövetség Marosvásárhelyi Fiókja nevében Markó Béla elnök A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház közössége megrendüléssel értesült JÁNOSHÁZY GYÖRGY költő, író, szerkesztő, színházi szakember haláláról. Jánosházy György 1922-ben született Kolozsváron. Előbb jogi, majd színházi rendezői oklevelet szerzett a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben, és későbbi pályafutásában mindvégig jelentős helyet foglalt el a színházhoz, a színművészethez kötődő tevékenység. Az 1960-as években két szakaszban is volt a Marosvásárhelyi Állami Színház irodalmi titkára, mely periódusban jelentős előadások színreviteléhez járult hozzá. Szerkesztőként, a művelődési lapok kulturális rovatának munkatársaként vagy vezetőjeként értő és lényegretörő kritikákkal véleményezte a társulatok tevékenységét. A Marosvásárhelyen zajló színházi életet mindig kiemelt figyelemben részesítette. Erről tanúskodnak olyan írásai, mint A költő igaza, avagy a rendező bátorsága (Az ember tragédiája) – Igaz Szó, 1975, Állítsátok meg Arturo Uit! – Utunk, 1976, A játék komolysága – Sütő András vígjátéka (Vidám sirató egy bolyongó porszemért) – Utunk, 1977, Trójában hull a hó – Utunk, 1982, Hol a sirály (Sirály) – Erdélyi Napló, 1996, de emlékezetesek a Marosvásárhelyi Rádióban Jászberényi Emesével folytatott színházértékelő társalgásai is. Műfordítóként az angol, francia, olasz, spanyol, katalán és német irodalom remekeit osztotta meg a magyar olvasó- és színházi közönséggel. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház 2001-ben mutatta be a katalán Josep Maria Benet i Jornet drámaíró Színésznők című darabját az ő fordításában. Műfordításai (pl. Shakespeare összes drámája), kultúrtörténeti jelentőségű esszéi, képzőművészekről készült kismonográfiái, szonettjei mindenki számára emlékezetes olvasmányélményt jelentenek. 2014-ben a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és a Látó folyóirat a közölt színházi szövegek alapján Gáspárik Attila javaslatára, a színház kategóriában Christopher Marlowe: Nagy Tamerlán című művének fordításáért különdíjban részesítette Jánosházy Györgyöt. Távozása nagy veszteséget jelent az erdélyi és az összmagyar kultúrának egyaránt. Jánosházy György emléke előtt kegyelettel hajt fejet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház. Népújság (Marosvásárhely) 2015. március 7.Emlékek otthona: tegnapi színházMottó: Ez az élet nem is olyan rossz, csak már nagyon rossz a híre. (Tomcsa Sándor: Műtét) Nagy Pál Emlékek otthona: tegnapi színház* című kötete az 1960-as évek végétől 2010-ig írt színházi tárgyú cikkek válogatott gyűjteménye – olvassuk a kiadó tájékoztatójában. – A kötet első része a szocialista kultúrpolitika rossz emlékű körülményei között megfogant színházi (műsorpolitikai, rendezői, színészi) csúcsteljesítmények, illetőleg színházéleti "fordulópontok" szemléje. A második rész kifejezetten a marosvásárhelyi színházra koncentrál, a legemlékezetesebb színházi produkciókra reflektáló, napi- és hetilapok keretei közé beférő beszámolók, értékelések, kritikák. A harmadik rész a különböző sajtótermékekben nyomdafestéket látott interjúkat öleli fel. Az Előszóban így emlékezik a szerző: "Hogyan kezdődött a színikritika ingoványos- bozótos, ugyanakkor vonzó területén való kalandozásom? Azokban a messze tovatűnt időkben, amikor a Székely Színház fénykorát élte Marosvásárhelyen, nemigen hiányoztam a sűrűn sorra kerülő premierekről, sőt egy-egy próbára is bemerészkedtem a Kultúrpalotába, ahol Tompa Miklós szakszerű irányításával készült az előadás. Így találkozhattam a színpadi művészet születésének változatos csodáival – és műhelytitkaival is. Akkoriban valódi élmények bő forrása volt számunkra a jeles művészekben bővelkedő vásárhelyi magyar színház. Ami vele és körülötte történt, mindennapi beszédtémaként keringett a legszélesebb társadalmi körökben, a vendéglői asztalok mellett éppúgy, mint a szerkesztőségekben. Ebben a légkörben jómagam is ösztönzést éreztem, hogy véleményt formáljak a látottakról-hallottakról, s ezt a sajtónyilvánosság elé tárjam. A vállalkozás kockázataival kezdetben nemigen törődtem. Az ide vonatkozó családi aggodalmakat sem vettem komolyan. Történt ugyanis egy alkalommal – még a kezdetek idején –, hogy édesanyám, miután épp egy ilyen cikkecskét olvashatott a helyi napilapban, megjegyezte: – Jaj, édes fiam, hagyd abba az ilyesmivel való foglalkozást, mert tönkretesznek a színészek! Mit mondjak? A színésznők, akiket cikkeimben később is gyakran emlegettem, nem okoztak nekem soha különösebb bajokat. Legfennebb megüzenték olykor, ha nem csak dicsérő jelzőkkel szóltam valamelyik alakításukról, szerintük hova is menjek... Mindez azonban vele járt a mesterséggel. Észrevehetően Vásárhely-centrikus ez a könyvecske; az itteni magyar színházat ismertem leginkább, ennek a nézőterén érezhettem magamat valóban otthon. Persze, ellátogattam másfelé is egy-egy bemutatóra, megnéztem a vendégjátékokat is – amennyire a körülmények megengedték. Meg kell azonban vallanom: emlékezetemben igazi színházként mindmáig a vásárhelyi él legelevenebben..." A Szó és látvány című első rész mintegy három évtizedes (1965 és 1996 közötti) korszakot fog át: rövid jegyzetek, színházpolitikai, repertóriumi reflexiók sorjáznak. Nagy Pál Marosvásárhely szerelmese, érthető, hogy a város színháza is a szíve csücske. Ezt mondja róla: "Semmiképpen sem túlzás: Marosvásárhely, ez a sok tekintetben híres-nevezetes erdélyi város az egyetemes magyar színházi kultúra jelentős centruma. Volt itt annak idején, nem is olyan régen, egy rangos Székely Színház – míg ennek a nevét és szellemiségét el nem tüntette a fokozatosan és fondorlatosan felerősödő nacionalista türelmetlenség, a másság tagadásában fogant manipuláció. A Bernády György által építtetett Kultúrpalota színpadán, ezek között a "lekaparhatatlan" emlékeket őrző falak között Kemény Jánosék, Tompa Miklósék vezetésével indult el útjára s hódított magának lelkes közönséget mindjárt a második világháború után az a felejthetetlen művészgárda, amelynek kiemelkedő egyéniségei – Kovács György, Kőszegi Margit, Szabó Ernő, Delly Ferenc, Andrási Márton, hogy csak néhány nevet említsek az élvonalból – ma már színháztörténetünk legszebb lapjain foglalnak helyet. És a nagy nemzedék nyomában – voltaképp velük együtt – lépett színre aztán a kiemelkedően tehetséges Lohinszky Loránd, Csorba András, Tanai Bella, Erdős Irma, Tarr László, Szamossy Kornélia és társaik csapata, akiket új és újabb nemzedékek követtek a Köteles Sámuel utcai, Szentgyörgyi Istvánról elnevezett főiskola kifutópályájáról. Mindez már történelem. Továbbépíthető hagyomány. Gazdag örökség, amit joggal nevezhetünk a magunkénak." (Hallgatni: önámítás, 1990) A Vásárhelyi színpad című második részben (1962 és 1998 között keletkezett) különböző színházi bemutatókat méltató kritikák, elemzések kaptak helyet, többek között Tolsztoj, Csehov, Bertolt Brecht, Madách Imre, Csiky Gergely, Molnár Ferenc, Örkény István, Tamási Áron, Szabó Lajos, Tomcsa Sándor, Sütő András, Méhes György, Kocsis István műveinek előadásairól. Utóbbi kapcsán ezt olvassuk: "Leginkább azzal mérhető az alakítás értéke, hogy e sokrétűen dúsított vallomás közvetítése rendjén mit és mennyit tudunk meg magunkról, illetve: milyen intenzitással jut kifejezésre – a színész színpadi verziójában – Kocsis szenvedélyes etikai eszménykereső nyugtalansága. A Bolyai János estéje voltaképpen egyetlen kérdés köré épített, változataiban szerteágazó és folytonosan egymást metsző, néhány csomóponton összekuszálódó, majd ismét szétbomló válaszhálózat felfeszítése: mi ezen a földön az értékes élet kritériuma? Azaz: hogyan valósíthatja meg önmagát az ember maradéktalanul – anélkül hogy engedményeket tenne egyik vagy másik irányban? Azaz: lehetséges-e a tiszta eszmény szolgálata? Kocsis Bolyai Jánosa hol az apjához, hol a Gausshoz, hol az Asszonyhoz való viszony tükrében néz szembe újból meg újból önmagával, életútja fordulataival, s egyéniségének lényegét nem annyira a megtalálásban, mint inkább a keresésében véljük teljesnek, jelkép értékűnek. Kereső-töprengő, vívódó-lobogó humántelítettsége révén válik kortársunkká, szellemi partnerünkké. Pontosabban: ilyenné válását teheti érzékelhetővé estéről estére az előadó, aki megformálására vállalkozott." (Kocsis István: Bolyai János estéje, 1971) A vásárhelyi színjátszás nagyasszonyát ekképp méltatja: "Amikor Kőszegi Margitnak tapsolt a marosvásárhelyi közönség, úgy érzem, egyben a nagybetűvel írandó színháznak tapsolt – nosztalgiákon, emlékkeresésen túli beleéléssel. Ama színművészeti hivatástudat előtt hajtott fejet, amelyet nálunk – többek között – Kőszegi Margit testesít meg, kortársak és utódok számára követendő példaként. A ’szavak megszólaltatóját’ köszöntötte Sütő András hozzá intézett meleg hangú soraiban, művészetét ’mécsesszolgálatnak’ nevezve. Aligha volna lehetséges ennél pontosabban megfogalmazni: mit jelent Kőszegi Margit – s mit jelent a színház – az értelem és az érzelem kincseit kereső, az igaz és szép emberi eszmények iránt lelkesedő mai ember életében. (Kőszegi Margit előadóestje, 1975) A Beszélgetések zárja a válogatást, ebben szólal meg Csorba András ("Csakis a realista örökségre építhetünk", 1970), Tompa Miklós ("A színházat választottam", 1975 és 1995), Szabó Lajos ("A jövő sokoldalú színészt kíván", 1976), Sinka Károly ("A vígjáték az én igazi világom", 1980), Kovács Ferenc ("Kortárs dráma nélkül elképzelhetetlen a kortárs színjátszás, 1980), Székely János ("A dráma: valamely felismert igazság metaforája", 1982). Tompa Miklós ars poeticája ma is megszívlelhető: "Én azt vallom, hogy a művészet – szolgálat. Színésznek, rendezőnek, tanárnak, igazgatónak, kritikusnak egyaránt fel kell tennie a kérdést: kit szolgálok mindennapi munkámmal?... Nem tudom soha elfogadni a dekadens, idegbajos irodalmat, a túlzottan patologikus, egyedi, nem általánosítható esetek színpadi ábrázolását, sem az olyan irodalmi, művészeti törekvéseket, amelyek a pesszimizmus, a kétségbeesés, a reménytelenség hirdetői voltak..." Szabó Lajos szavait is illik újra és újra átgondolnia, akinek szívügye a színház: "A színészoktatás világviszonylatban olyan művész kialakítására törekszik, aki művésze a szónak, tökéletes beszédtechnikával, képzett hanggal és fejlett testkultúrával rendelkezik. Ebben a tekintetben világviszonylatban egységes a színészképzés célja. De – úgy véljük – a legárnyaltabb formanyelv is csak a tiszta eszmei mondanivaló hordozásával válhat tökéletessé. S mi elsősorban ennek a ’sajátosságnak’ az érvényesítését tekintjük feladatunknak." Szűkszavú Székely János-interjú zárja a kis könyvet. Ebben is találunk érvényes megjegyezni valót: "Sok sikeres drámai művet ismerek, amelyekben a szerzői világkép csak közvetve érvényesül: csak a cselekményben működő (azt mozgató-kormányzó) törvények hordozzák. Én arra törekszem, hogy drámába foglalt történeteimnek ezen fölül még külön értelme, metaforikus jelentése is legyen. A dráma: valamely felismert igazság metaforája. A drámaíró legfontosabb képessége eszerint az, hogy már magában a valóságban (a történelemben) meg tudja látni a metaforikus érvényű, jelentéses drámai helyzeteket. Akinek ez a képesség nem adatott meg, az legfeljebb dialogizált esszéket, sztorikat írhat, nem pedig drámát. A valóság kínálta drámai szituáció tapasztalatom szerint annyira megkönnyíti az író munkáját, hogy szinte semmi egyébbel nem kell törődnie. Egyszerűen hagynia kell, hogy a helyzet beszéljen magáért (kibeszélje magát), s ebből automatikusan kialakulnak például a jellemek is." A 93. évét taposó Jánosházy György költő, műfordító, szerkesztő nemrégi sajnálatos távoztával a folyóirat- és könyvszerkesztő, irodalomtörténész, kritikus, a "csak 91 éves" Nagy Pál az erdélyi irodalmárok doyenjenje. Munkájának termését jobbára begyűjtötte, az utóbbi két évtizedben folyamatosan jelentek meg az általa szerkesztett- gondozott és a saját könyvei. A színházas kötet kéziratával bizony előszobázni is kényszerült. A Kriterion érdeme, hogy felkarolta, és végre az olvasó asztalára helyezte ezt a dokumentumértékű válogatást. *Kriterion könyvkiadó – Kolozsvár, 2014. Szerkesztette Jakabffy Tamás, a borítót Matei László tervezte Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely) 2015. június 10.Harag György kolozsvári rendezéseiElmaradt bevezető a színház büféjében látható kiállításhoz Harag György idén, június 4-én lett volna 90 éves. Margittán született 1925-ben. 19 éves korában, 1944-ben, családjával együtt deportálták. Szilágysomlyóra, Auschwitzba, Mauthausenbe, majd Ébensee-be kerültek, itt látta utoljára a szüleit és két fiútestvérét. Ő csodával határos módon megmenekült a haláltól, és 1945-ben hazatért.1 Miután felépült, jelentkezett a kolozsvári Zene- és Színművészeti Akadémiára, színészhallgatónak. Két év múltán a rendezői szakra is felvételt nyert, így 1950-ben diplomás színész, majd 1952-ben rendező lett. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban 1953-ban rendezte első darabját, a C. Constantin–A. Rogoz: Martin Rogers felfedezi Amerikát című színművet, Jánosházy György fordításában. Ez a kezdete annak az együttműködésnek, amely a kolozsvári színház és Harag György közt kisebb nagyobb megszakításokkal a rendező haláláig tart majd. Harag György összesen 29 darabot rendezett Kolozsváron, de akár harmincra is kerekíthetnénk, hiszen ő fejezte be Szigligeti Ede Fenn az ernyő, nincsen kas című darabjának a színrevitelét is, 1981-ben, Horváth Béla elkezdett munkáját, ennek váratlan halála miatt, bár ez nem jelenik meg az előadás dokumentumaiban. Ezenkívül további két darabot állított színre közös rendezésben, egyiket Taub Jánossal, a másikat Márton Jánossal. A Kolozsváron rendezett darabok közül 13-at 1975 előtt, meghívott rendezőként, 16-ot pedig azután vitt színre, hogy 1975-ben a színházunkhoz szerződött. Ezek időrendi sorrendben a következők: C. Constantin–A. Rogoz: Martin Rogers felfedezi Amerikát (1953), Al. Kornejcsuk: Ukrajna mezőin (1953), Marcel Pagnol: Topaze tanár úr (1958), Konsztantin Szimonov: Egy szerelem története (1959), Molière: Tartuffe (1963), Földes Mária: Baleset az Új utcában (1963), Pavel Kohout: Ilyen nagy szerelem (Taub Jánossal közösen) (1963), Pagogyin: A Kreml toronyórája (1963), Paul Everac: Láthatatlan staféta (1964), Camil Petrescu: Erős lelkek (1965), Deák Tamás: Demetrius (1965), Victor Hugo: Királyasszony lovagja (1968), Páskándi Géza: Tornyot választok (1973), Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja (1975), Asztalos István: A fekete macska (Márton Jánossal közösen) (1975), Sütő András: Csillag a máglyán (1976), Eugene Gladstone O’Neill: Vágy a szilfák alatt (1977), Csiki László: Öreg ház (1978), Sütő András: Káin és Ábel (1978), Mihnea Gheorghiu: Pathetica 77 (1978), Gorkij: Éjjeli menedékhely (1979), Bajor Andor: Egy szürke délután (1980), Móricz Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül (1980), Huszár Sándor: A mennybemenetel elmarad (1981), Sütő András: Szúzai menyegző (1981), Labiche–Michel: Olasz szalmakalap (1982), Lőrinczi László: A szerető (1982), Tomcsa Sándor: Műtét (1983), Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde (1984). Salat-Zakariás Erzsébet, a kiállítás kurátora Szabadság (Kolozsvár) 2015. szeptember 8.Segített az eligazodásban (Búcsú Nagy Páltól)Diákként láthatta Móricz Zsigmondot a református kollégiumban, személyes ismerőse volt Tamási Áronnak, ismerősének, barátjának tudhatta a huszadik századi kortárs (és azon belül az erdélyi) magyar irodalom jeleseit és napszámosait, életkorban is előkelő helyezést ért el: Anavi Ádám, Kós Károly, Jánosházy György után következik a sorban. A kilenc évtized mérlege most, napnyugtakor mutatja, hogy voltaképpen szerencsés ember volt Mezőkölpényi Nagy Pál: irigylésre méltó szerkesztői múlttal a háta mögött, nyugdíjas irodalmárként, csaknem élete végéig folyamatosan dolgozott. Éveivel vetekedik a válogatás, szerkesztés, elő- és utószó kategóriákba sorolható kötetek száma. Közülük a leglátványosabb a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál megjelent Wass Albert-életműsorozat (27 cím, 36 kötet) szerkesztése. „A közös szülőföld, a Mezőség szomorú szépségekben bővelkedő világának vonzásában ébredt fel bennem annak idején, s szilárdult meg ez a láthatatlan szálakból szövődött kötődés.” Dolgos élete során Nagy Pál hűséges közvetítője volt az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom maradandó értékeinek. Összefüggőnek, elválaszthatatlannak tartotta a tollal való munkálkodás valamennyi változatát. Emlékezéseiben, könyvismertetőiben, színibírálataiban mindig ott a távlat, a mű behelyezése ebbe a kettős mezőbe; és ha ízléspreferenciái, kedvencei vannak is, miközben elutasítja a talmit, az értéktelen, cifra portékát, továbbgondolásra, párbeszédre serkentő recenzióiban nincs helye személyeskedő indulatnak, inkább a megértés, a megbecsülés, a tisztelet kristályosodik ki, a legnagyobbak és a kevésbé nagyok iránt is. Érdeklődési körének két fontos témája a nyelvi szórványosodás és az anyanyelv romlása. A Székely Mezőség egy kis falujában, Mezőkölpényben született. Szórványnak lenni Erdélyben, szórványnak lenni a Mezőségen, de nemcsak ott, hanem Dél-Erdélyben, Déva, Fogaras környékén, akárhol: történelmi kihívás. Célkitűzésétől nem tért el soha: „szabaduljunk meg végre a viszálygerjesztő gyanakvások, kihívások rögeszméitől, a gyűlölködés koloncaitól, a mellveregető kivagyiság szólamaitól, s nézzünk szembe bátran, ki-ki a maga háza táján: milyen gennyes gócokat kell eltakarítani az útból. És cselekedjünk felelősséggel, határozottan. Valóban rendezzük végre közös dolgainkat.” Töretlen volt az a törekvése, hogy a gondokkal való szembenézést a (sajnos) változatlanul érvényesülő, sőt gyakran sokasodó jogsértések, többségi szélsőséges nacionalista, magyarellenes megnyilatkozások számbavételét a kiútkereső reménykedés jeleivel együtt tárja fel. Ekként sikerült – feltehetően – a szóban forgó időszak itthoni történéseiről, az erdélyi magyarság társadalmi, szellemi életének alakulásáról egyet-mást megörökítenie a nyomtatott betűk mezején. Kötetekben sorjáznak jegyzetei, recenziói, kritikái, emlékezései, méltatásai s két válogatás gazdag levelezéséből. Utolsó, nagyon vágyott könyve 2014-ben került ki a nyomdából Emlékek otthona: tegnapi színház címmel. A kötet immár színháztörténeti jelentőségű. Munkálkodását méltatva írta Sütő András: „A legfőbb ítésznek nevezett utókorral szembeszállni nem lehet. Segíteni viszont az eligazodásban: az írástudók mindenkori kötelezettsége.” Nos, az „eligazító” írástudó, Nagy Pál távoztával egy letűnt nemzedék után zárul a kapu. Azt a fajta irodalmat már nemigen művelik; az érthető, egyenes, tiszta beszéd valahogy nem „trendi”. Őróla legalább annyi bizonyosan megmarad, hogy egyik legönérzetesebb, leghasznosabb munkása volt az erdélyi irodalomnak; és bár életében néhány valóban értékes oklevelet, díjat kivéve igazi szakmai elismerésben alig volt része, kortársai tisztelték tudását, adtak a véleményére. Nemcsak tanítványai, hanem a szerkesztői támogatását igénylő s élvező fiatalabb korosztályok is nagyra becsülték. Pali bácsi a jól végzett munka örömével térhet barátai körébe, Urához – hiszen a rá bízott tálentumokkal jól sáfárkodott. Béke Vele! Bölöni Domokos Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. október 1.21. Marosvásárhelyi Nemzetközi KönyvvásárNovemberben kezdődik Erdély legnagyobb könyves seregszemléje November 12-én veszi kezdetét Marosvásárhely egyik legrégebbi, folyamatosan megszervezett kulturális rendezvénysorozata, a Romániai Magyar Könyves Céh, a Marosvásárhelyi Kulturális Központ és a vasarhely.ro által szervezett Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár. Az immár 21. alkalommal sorra kerülő összművészeti seregszemle ez esztendőben négynapnyi hosszúságúra bővült, november 15-ig, vasárnap délig tart. A vásárnak ez esztendőben is a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház ad otthont, így az idei rendezvénysorozattal kapcsolatos első sajtótájékoztatót is értelemszerűen ott tartották szerda délelőtt a szervezők. A jelenlévőket Káli Király István főszervező fogadta, aki elmondta: a vásár szimbólumát ugyan megőrizték, de annak mottója ez évben megváltozott: "Kapu a lélekhez". – Vásár kiállítók, kereskedők nélkül nem lehetséges. Több mint száz meghívót küldtünk el hazai magyar és román, illetve magyarországi kiadóknak, eddig 32 visszajelzés érkezett. Ez a tavalyi résztvevők 75 százalékát teszi ki, de reméljük, hogy a szerda éjjel záruló részvételi határidőig még többen visszajeleznek. Az idei vásár szellemi védnöke a magyarországi Petőfi Irodalmi Múzeum, amely a maga teljességében jelenik meg, igyekszünk minél jobb kiállítófelületet biztosítani nekik, ahol bemutathatják a magyar irodalom ereklyéit. A vásár szellemiségére ezentúl is jellemző a vásárhelyi írók, költők emlékének őrzése és felelevenítése, ezért az egyik beszélgetősarkot Székely Jánosról, a másikat Jánosházy Györgyről nevezzük el. A vásár csütörtöktől szombatig délelőtt 10 órától este 8 óráig, vasárnap délelőtt 10 órától délután 2 óráig tart nyitva. Szepessy Előd hozzátette: a gazdag kiadói jelenlét mellett idén is nagy hangsúlyt fektettek a kulturális programok sokszínűségére, amelyekre a legkisebbektől az idősekig mindenkit szeretettel várnak. – Lesznek nagyméretű eseményeink és kisebb rendezvényeink egyaránt. Előbbiek közé tartozik Halász Judit tudomásunk szerint első erdélyi, Csiribiri című gyerekkoncertje, amelyre a vásár keretében kerül sor november 14-én, szombaton 11 és 17 órától a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermében. További kiemelt fontosságú eseményünk a Kolozsvári Állami Magyar Színház Leonce és Léna című, többszörös díjnyertes előadása Tompa Gábor rendezésében, amelynek mellékszereplőjeként Viola Gábor UNITER-díjat nyert. Az előadásra a nyitónapon, november 12-én, csütörtökön 19 órakor kerül sor, ugyancsak a színház nagytermében. Ami a kisebb, de nem kevésbé fontos eseményeinket illeti, megemlíteném a magyar írók estjét, amelyen meghívottként részt vesz Györe Balázs, Tompa Andrea és Papp Sándor Zsigmond, moderál majd Károlyi Csaba, az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese, valamint az erélyi szépirodalmi lapok főszerkesztőinek estjét, amelyen a Látó, a Helikon, az Irodalmi Jelen, a Korunk, a Székelyföld és a Várad folyóiratok munkatársai vesznek részt. De lesz felolvasószínházunk és Jánosházy-emlékestünk is, mindkettő ifj. Király István rendezésében, továbbá a vásár ideje alatt jelenik meg a Mentor Könyvek gondozásában az a kötet, amelynek kéziratát halála előtt adta át Káli Király Istvánnak Jánosházy György. További újdonság, hogy idén nem záró-, hanem nyitógálát szervezünk, a belépős rendezvényeinkre (Halász Judit koncertje, a kolozsvári színház előadása) jegyeket október 10-től lehet vásárolni. A várható gyerekprogramokkal kapcsolatosan Makkai Kinga megjegyezte, idén is számos gyerekfoglalkozást szerveznek tipegőkorúaktól kisiskolásokig. – A tavaly meghirdetett olvasójáték nagy sikernek örvendett, több mint száz csapat jelentkezett rá, így ezt az idén is megszervezzük, vasárnapig lehet rá jelentkezni. Délelőttönként a gyerekekkel foglalkozunk, délutánonként, illetve szombaton és vasárnap délelőtt pedig családos programot szervezünk a színház egyes számú próbatermében, a könyvvásár Gyerekszigetén. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója, Gáspárik Attila szerint természetes a könyvvásár támogatása, az együttműködés. – Felelősséget érzünk a soron következő generáció iránt. Örvendek annak, hogy a régóta előkészített Kolozsvár–Marosvásárhely színházi tengelyen a könyves szakma képviselői elérték a továbblépést, és vendégül láthatjuk a Leonce és Léna című előadást. Ebből is látszik, milyen szépen kiegészítjük egymást. A Halász Judit-koncertre érkező gyerekek is minden bizonnyal kellemes emlékekkel távoznak majd a színházból, ahova a későbbiekben – reményeink szerint – szívesen visszatérnek majd – mondta Gáspárik Attila, majd a sajtótájékoztató végén a 21. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár reklámfilmjét tekinthették meg a jelenlévők. A rendezvénysorozattal kapcsolatos további információk a www.vasarhely.ro/konyvvasar, valamint awww.facebook.com/konyvvasar című honlapokon szerezhetők, az eseményre a későbbiekben visszatérünk. Kaáli Nagy Botond Népújság (Marosvásárhely) 2015. október 1.Várják a kiadók jelentkezését a vásárhelyi könyvvásárraErdély legnagyobb könyves szemléjére, a november 12–15. között megrendezésre kerülő 21. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra számos romániai magyar, román és magyarországi kiadót és könyvforgalmazót hívtak meg a szervezők – számolt be a szerdai sajtótájékoztatón Káli Király István főszervező, a Romániai Magyar Könyves Céh elnöke. Az idei vásár mottója: „Kapu a lélekhez". „A könyv lélekmentő, hiszen valamennyi könyvben benne van a szerző lelke, és benne lesz az olvasó lelke is" – fogalmazott Káli Király István, összefoglalva a könyves rendezvénysorozat lényegét. A seregszemlének, ahogy eddig is, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház ad otthont, ahol a vásár mellett könyvbemutatók, író-olvasó találkozók, dedikálások, irodalmi estek, koncertek, színházi előadások, valamint sok-sok gyerekprogram várja az érdeklődőket. Eddig 32 visszajelzés érkezett a szétküldött meghívókra, ez mintegy 75 százaléka a tavalyinak, de az utolsó pillanatig várják a szervezők a jelentkezőket – hangzott el a sajtótájékoztatón. Az idei vásár szellemi védnöke a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum, amely megismerteti a vásárhelyi közönséggel tevékenységét: külön standon lesz jelen az intézmény, ahol saját kiadványait forgalmazza majd. A város neves íróinak emlékét is ápolják a könyvvásár szervezői. Az idén a vásár idejére berendezett két beszélgetősarkot Székely Jánosról, illetve az ez év februárjában elhunyt Jánosházy Györgyről nevezik el, utóbbi emléke előtt tisztelegve egy emlékestet is szerveznek, ahol bemutatják a Mentor Könyvek Kiadónál megjelenő kötetet is, amelynek kéziratát halála előtt négy nappal adta le Jánosházy. Halász Judit először Erdélyben A könyvbemutatók és író-olvasó találkozókon kívül ezúttal is számos kulturális rendezvény várja a látogatókat – ismertette Szepessy Előd, a Marosvásárhelyi Kulturális Központ vezetője, a könyvvásár társszervezője. A legnagyobb esemény Halász Judit Csiribiri című előadása lesz. A nagy népszerűségnek örvendő énekes még nem lépett színpadra Erdélyben – magyarázta Szepessy. A koncert elsősorban gyerekeknek szól, de természetesen a felnőttek érdeklődésére is számítanak. A két marosvásárhelyi koncert mellett Kolozsváron is szerveztek egy fellépést Halász Juditnak. A Magyar írók estjén Györe Balázs, valamint az erdélyi származású Tompa Andrea és Papp Sándor Zsigmond találkozik az olvasókkal a Kultúrpalota kistermében, ahol Károlyi Csaba, az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese beszélget velük. A Főszerkesztők estjén az erdélyi szépirodalmi lapok, a Látó, Helikon, Irodalmi Jelen, Korunk, Székelyföld és Várad főszerkesztői jelenlétében kerül sor kerekasztal-beszélgetésre. A gyerekeket is bevonják A gyerekekről ez alkalommal sem feledkeznek meg a szervezők, sőt egyre nagyobb figyelmet fordítanak rájuk – mondta Makkai Kinga, a gyerekprogramok felelőse, aki visszaemlékezett, hogy a tavaly meghirdetett vetélkedőre közel száz csapat jelentkezett, ami azt jelenti, hogy 300 gyerek olvasta el a kijelölt könyveket. Idén is meghirdették a versenyt, amelyre most vasárnapig jelentkezhetnek a csapatok. A szervezők a programok összeállításakor a legkisebbekre, a totyogókra is gondoltak, de azokra is, akik már olvasnak, akik már fogyasztói az írott kultúrának. A színház mint vásártér Természetes, hogy egyik kulturális intézmény segíti egy másik kulturális intézmény rendezvényét – hangsúlyozta Gáspárik Attila, a helyszínt biztosító Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója, aki hálás is a szervezőknek, hiszen, mint mondta, azok a gyerekek, akik eljönnek egy-egy rendezvényre, koncertre ez alkalommal, biztos, hogy máskor is ellátogatnak a színházba, tudni fogják, hogy „ez egy jó hely". A színházigazgató ugyanakkor kiemelte: Marosvásárhelynek szüksége lenne egy kiállítócsarnokra az „igazi nagy vásárok" lebonyolítására. Színházi programok is színesítik a könyvvásárt: a Kolozsvári Állami Magyar Színház Leonce és Léna című, Tompa Gábor rendezte produkciójával vendégszerepel a rendezvény idején, Garaczi László Ovibrader című darabját pedig felolvasószínház keretében láthatják a nézők a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház kistermében. Antal Erika Krónika (Kolozsvár) 2015. november 13.Verssorok között, könyvek felé MarosvásárhelyenCetlikre írták kedvenc idézetüket a beszervezett diákok, illetve a látogatók, majd kiragasztották ezeket a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház bejáratánál felszerelt pannókra, közös „verskaput” építve a 21. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár bejáratánál. A rangos seregszemle csütörtök reggel megnyitotta a „verskapuját”. Rengeteg középiskolás diák és marosvásárhelyi könyvbarát töltötte meg a teátrum kétszintes előcsarnokát a könyvvásár délelőtt 10 órai hivatalos megnyitója után. A színház előtti téren Szabó Árpád, a Maros megyei önkormányzat alelnöke, Peti András, Marosvásárhely alpolgármestere, valamint Gulyás Gabriella, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) alelnöke köszöntötte az egybegyűlteket. A két helyi elöljáró az anyanyelv jelentőségéről beszélt, a négynapos rendezvény fontosságát méltatta. Szellemi védnök a PIM A könyvvásár szervezői 2012-től fontos személyiségeket, a kulturális élet kimagasló egyéniségeit kérték fel, hogy legyenek a könyves esemény szellemi védnökei. A Látó és a Székelyföld folyóirat szerkesztői után idén a Budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum vállalta e szerepet. Ahogy az intézmény alelnöke, Gulyás Gabriella fogalmazott, fontosnak tartották, hogy bemutatkozzanak Erdély legnagyobb könyves szemléjén, amely ugyanakkor kitűnő alkalom a találkozásra, ismerkedésre, a tevékenységük és a kiadványaik népszerűsítésére is. Gulyás Gabriella a megnyitón ismertette az általa képviselt intézmény történetét, elmondta, hogy 1954-es megalakulásuk óta a magyar irodalom letéteményesei, az Országos Széchenyi Könyvtár és a Magyar Tudományos Akadémia mellett a legjelentősebb intézmény, amelynek célja a magyar irodalmi örökség gyűjtése, feldolgozása, bemutatása, népszerűsítése, a kulturális identitás erősítése, a magyar irodalom világirodalmi besorolásának támogatása. Könyv Mikulásra és karácsonyra A kissé hosszúra nyúlt megnyitót követően bent, a színház előcsarnokában nyüzsgött a tömeg, a standok előtt fiatalok és idősebbek egyaránt nézelődtek, lapozgattak, számolgatták, hogy mi az, amit megvennének, illetve mire futja a pénztárcából. „Nagyszerű alkalom a mikulási és a karácsonyi ajándékok beszerzésére, hiszen itt szinte valamennyi kiadó kedvezményes áron kínálja a könyveit” – mondta a Vásárhelyi Hírlapnak egy vásárló. A könyvvásáron a könyvkiadók és könyvkereskedők 10–20 százalékos árkedvezménnyel forgalmazzák kiadványaikat, ami még vonzóbbá teszi a vásárt azok számára, akik a decemberi ünnepekre, ajándékozásra gondolnak. Sok fiatal szülő is megfordul a rendezvényen, akik kis- és kamasz gyerekeiknek keresgélnek olvasnivalót. Írók testközelben A vásár megnyitójával szinte egy időben a dedikálások is elkezdődtek. A kiadók standjai előtti asztaloknál várakoztak a szerzők, akik frissen megjelent kötetükbe írtak pár kedves szót az érdeklődőknek, és el is beszélgettek az olvasókkal. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők standjánál Tompa Andrea és Papp Sándor Zsigmond dedikált, a Lector Kiadó standjánál Nagy Attila, a PONT kiadó előtt Kádár Annamária és Szávai Ilona. A könyvbemutatók sora a déli óráktól kezdődött a Székely János Teremben és a Jánosházy Györgyről elnevezett teremben. Sorra mutatkozott be legújabb kiadványaival a PONT, a Love 2 Translate, az Erdélyi Gondolat, a Koinónia és a L’Harmattan Könyvkiadó. A Kultúrpalota kistermében a Magyar írók estje rendezvényen Györe Balázzsal, Krusovszky Dénessel, valamint az Erdélyből Budapestre települt Papp Sándor Zsigmonddal és Tompa Andreával az est házigazdája, Károlyi Csaba, az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese beszélgetett. A könyvvásár pénteken, szombaton és vasárnap délelőtt 11 órakor nyitja kapuit és várja látogatóit gazdag kínálatával. Antal Erika Krónika (Kolozsvár) 2015. november 23.…az irodalmat úgyis megette a fene"A 21. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár egyik mozzanata a magyar írók első világháborús naplóiból szerkesztett kötet bemutatója volt, amelyre szerda délután a Nemzeti Színház Jánosházy György-termében került sor. A budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum kiadásában megjelent kötetet a szerkesztő Varga Katalin, a múzeum munkatársa ismertette. A világháború kitörésével az írók is nehéz helyzetbe kerültek: a hadi cenzúra szűk korlátok közé szorította az információáramlás, az önkifejezés és az alkotás szabadságát; az újságírást és a szépirodalmat a háborús propaganda szolgálatába állította. A feltétel nélküli őszinteség néhány megmaradt terepének egyike a napló volt. A kötetben található naplójegyzetek első alkalommal jelentek meg nyomtatásban – mondta el Varga Katalin. A kötetben, amelynek a címe "…az irodalmat úgyis megette a fene", öt magyar író első világháborús naplójegyzetei találhatók. Bauer Ervin, Kaffka Margit férje a háború kitörésekor 23 éves volt. Naplóját – Szívem szíveden remeg – 1914. szeptember 9. és 1915. március 25. között vezette. Bauer Ervin és Kaffka Margit 1914 elején szerettek egymásba. 1914 nyarán Itáliában nyaraltak, ott érte őket a háború kitörésének híre. Augusztusban esküdtek, Bauer Ervint pár nappal az esküvő után a békéscsabai 101-es gyalogezredbe sorozták be. Dánielné Lengyel Laura naplóját – A mámor józanabb percei – 1914. július 28. és 1914. december 31. között vezette. A háború kitörésekor 40 éves volt. Erdélyi József 17 éves volt a háború kitörésekor, naplójegyzeteit – Truditum dies die – 1916. november 20. és 1917. május 2. között készítette. Lénárd Jenőné Hoffmann Ilona A nagy háború évei címmel írta naplójegyzeteit. Naplójának fókuszában a család áll: "…én csak a »mi háborúnkat« akarom leírni, mert azt máshol fel nem jegyezték…" Laczkó Géza 29 éves volt a háború idején. Naplóját – ...az irodalmat úgyis megette a fene – 1914. szeptember – 1920. május 30. között vezette. A következő kötetben Bíró Lajost fogják bemutatni. A kötetben lesz haditudósítás és magánlevelezés. (mózes) Népújság (Marosvásárhely) 2015. december 5.A Látó 2015-ös nívódíjai2015-ben huszonnegyedik alkalommal osztja ki a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztősége a lapban publikált szerzők közül válogatva évzáró nívódíjait. Huszonhárom év alatt több mint 50 alkotó vehette át a vers, próza, esszé és debüt kategóriában az elismerést.A nívódíjak átadására a Látó Irodalmi Színpad keretében kerül sor Marosvásárhelyen 2015. december 12-én, szombaton 18 órától a Kultúrpalota kistermében. 2015-ben Aczél Géza (vers), Murvai Béla (debüt), Szilágyi Júlia (próza) és Tibori Szabó Zoltán (tanulmány) veheti át a Hunyadi László képzőművész tervezte Batsányi-emlékplakettet és a díjjal járó pénzjutalmat. Laudációt mond: Demény Péter, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt és Vida Gábor. A Látó-nívódíjat először 1992- ben osztották ki, az előző Látó-évfolyam legjobbnak ítélt szerzőit tüntetve ki az elismeréssel. Az 1991–2013 közötti időszak díjazottjai: André Ferenc, Balázs Imre József, Bálint Tamás, Benedek Szabolcs, Bodor Ádám, Bogdán László, Burus János Botond, Demény Péter, Dimény Lóránt, Domokos Géza, Egyed Emese, Farkas Wellmann Éva, Ferenczes István, Fekete J. József, Fekete Vince, Gagyi József, Gulyás Miklós, Hajdú Farkas-Zoltán, Hatházi András, Horváth Előd Benjámin, Jakabffy Tamás, Jánk Károly, Jánosházy György, Karácsonyi Zsolt, Kelemen Hunor, Kenéz Ferenc, Kincses Réka, Kinde Annamária, Király Kinga Júlia, Király László, Kisgyörgy Réka, László Noémi, a Láthatatlan Kollégium hallgatói, Lászlóffy Aladár, Lászlóffy Csaba, Lövétei Lázár László, Márton László, Máté Angi, Mihály Emőke, Mihálycsa Erika, Molnár Vilmos, Mózes Attila, Nagy Attila, Papp Sándor Zsigmond, Romhányi Török Gábor, Salat Levente, Szakács István Péter, Sebestyén Mihály, Selyem Zsuzsa, Simonfy József, Székely Csaba, Szepesi Attila, Szilágyi Júlia, Térey János, Tóth Mária, Vallasek Júlia, Varga Illés, Varga László Edgár, Váradi Nagy Pál, Vári Csaba, Veress Dániel, Vermesser Levente, Visky András, Visky Zsolt, Zalán Tibor, Zoltán Gábor. Megjegyzendő, hogy a díj történetének első évében (1991) a romániai magyar szellemi élet műhelyei, a média jelentős intézményei és személyiségei iránti megbecsülésként Látó-díjban részesült a Balogh Edgár vezette Romániai magyar irodalmi lexikon munkaközössége, a Marosvásárhelyi Rádió kulturális szerkesztősége, Jászberényi Emese személyében és Makkai János, a Népújság főszerkesztője rangos publicisztikai tevékenységének elismeréseképpen. A rendezvény támogatói: a Nemzeti Kulturális Alap, a Bethlen Gábor Alap, a Communitas Alapítvány, az Aranka György Alapítvány. Népújság (Marosvásárhely) 2017. április 29.Marx József 25 éve távozottIskolateremtő fotóművész – ezzel a minősítéssel ajándékozták meg hívei, tanítványai Marosvásárhelyen, Erdélyben – Romániában, ahol kiállítások százain vett részt aktivitásának fél évszázadnyi szakaszában. A művészbarát közösség hálás és nagylelkű. Marx József 103 éve született, 25 éve távozott. Emlékét a nevét viselő fotóklubokban tevékenykedő, időközben mesterekké izmosodó tanítványok és azok újabb tanítványai ápolják. Közel harminc évig dolgoztunk egymás mellett a képes lap szerkesztőségének kiutalt dohos pincében, a korszerűtlen technikával ellátott fotólaboratóriumban. Volt rá időnk, hogy kölcsönösen beszámoljunk fotográfusi élményeinkről. De csak ritkán éltünk ezzel a lehetőséggel. Marx Jóska nem fukarkodott az idejével, ha bármilyen technikai kérdéssel zaklattam – és tettem ezt gyakran, mert mindvégig ügyetlenül laboráltam. Ennél azonban izgalmasabb, további életpályámra nézve meghatározó jelentőségű volt, amikor kéretlenül is kifürkészte egy-egy érdekesebbnek ígérkező felvételből a kiemelésre (kinagyításra) érdemes részletet. Akár a többi, soktucatnyi marosvásárhelyi fiatal fotóst, engem is ő biztatott: már az expozíció, a képalkotást megelőző pillanatokban (órákban, napokban) azzal az igénnyel vegyük kézbe a kamerát, hogy a születendő fotográfia kiállításon tolmácsolja majd szerzője érzelmeit, gondolatait. Kollégái, tanítványai bemutatásra alkalmasnak ítélt képeinek jobban örvendett, mint a sajátjainak. Utóbbiakról nagyjából tudta, hol és hogyan fogják fogadni, de az első sikereit megélő tanítvány örömében fele-fele arányban osztozott. Nem szóltam még a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség különböző (AFIAP, EFIAP, HON. EFIAP) címeinek odaítéléséről. Elsőként kapta meg a rangos kitüntetéseket. Követték évek múltán legjobb tanítványai. A múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiben a Kriterion Kiadó távlati terveiben szerepelt az erdélyi fotográfia történetét, ennek keretében kiemelkedő alkotóit is bemutató monográfiasorozat kiadása. A bevezető tanulmányokat tartalmazó két kötet (Orbán Balázs: Székelyföld képekben; Teleki Samu Afrikában) megjelentetése nyomán további három szerkesztéséről tárgyaltunk: Százéves fotóriport Erdélyről; Józsa Béla betiltott szociofotó-kiállítása; Marx József-monográfia. Botár Emma, a Kriterion szerkesztője külön levélben jelezte: elgondolásuk szerint a Marx Józsefet bemutató kötet lehetne az első. Párhuzamosan foglalkoztam a jelzett témákhoz kapcsolódó anyag gyűjtésével. Tapasztalnom kellett, hogy a hozzánk olyan közel álló Jóska bácsiról is oly keveset tudunk. Nem az ő hibája, hogy gazdag tapasztalatait, fotográfusként megélt történeteit már korábban nem rögzítette írásban, vagy legalább mélyinterjúk formájában. Működésének idején Erdélyországban még nem mutatkozott érdeklődés a fotóművészek emlékezései iránt, ami például Budapesten már napirenden szerepelt. Remekbe sikerült felvétele a két világháború közti húsz esztendő erdélyi irodalmi életének nagy játékosait, Kós Károlyt és Kemény Jánost örökíti meg ritka találkozásuk perceiben. Miről beszélgettek a Varjú-, illetve a vécsi vár irodalomalkotó és -szervező tulajdonosai? Szóba került a fotográfia és a műemlékvédelem, vagy az írótalálkozók és a fényképészek együttműködése? Harminc évig fotózta az erdélyi magyar színházak bemutatóit, olykor művészeinek magánéleti eseményeit is. Hogyan rendezte át a fénykép követelte formában egyik-másik jelenetet? Engem, aki a realitásokat is jellemző adomakincs fogyasztója vagyok, igencsak érdekelne, ténylegesen megtörtént-e ama szóbeliség útján terjedő történet, miszerint Marx Jóska némi borravaló ellenében rávette egy tehervonat mozdonyvezetőjét: állítsa le nyílt pályán egy-két percre a szerelvényt, hogy az állványra szerelt tüköraknás gépével a különlegesen szép tájról, a naplementét megelőző fényviszonyok mellett sorozatfelvételt készítsen, színszűrők közbeiktatásával. Hétköznapi, mosolyra késztető kaland – abban az időben álmatlan éjszakákat eredményező botrány. Emlékezetem szerint 1962-ben, talán ’63-ban. Vagy más: az Új Élet hasábjain érzékeltetni kell a kollektivizálás, a falu szocialista átszervezésének diadalát. Címlapon kell ezt megoldani. Polgár Pista kollégám feladata, hogy kijelölje a közeli Szentanna köztiszteletnek örvendő családját, akit majd Marx József örökít meg a csatlakozás aláírásának pillanatában. Megtárgyalták a település pártalapszervezetének titkárával, az agrármérnökkel, kijelölték az erre politikailag is megfelelő gazdát. Innét már Marx vette át az irányítást. Terített asztal köré telepítette a népes famíliát, ünneplő ruha, népviselet, virágok az asztalon, óvodáskorú dédunoka figyeli, hogyan írja alá a belépési nyilatkozatot a család tiszteletre méltó nesztora. A kép megfelel az elvárásoknak – a gond ott kezdődik, hogy napok múltán kiderül: a dédnagytata már szemüveggel sem tud olvasni. A falu népe röhög, az írja alá a belépési nyilatkozatot, akit vaksággal vert meg a Fennvaló. A hatalomnak nincs humorérzéke, a pártbizottság intézkedő elvtársa követeli az éberséghiányban szenvedő szerkesztők példás megbüntetését. Sütő Andrásnak kellett többszörösen interveniálnia – a pohár vízben kavart viharon túljutottunk. Ma már talán az egyedüli vagyok, aki emlékezik erre és több hasonló történetre. Nem tudom, vajon másoknak is elmondta-e, a háború idején, Ukrajnában, ahol tiszti rangban az adminisztrációval foglalkozott, rendszeresen fényképezett. Visszavonulás idején mintegy kétezer negatívját egy vízhatlan dobozba helyezte. Hosszú évekkel később, amikor a szovjet hadifogságból szabadult, nem volt lehetősége felkutatni az anyagot. Nem tudni, milyen érzéssel fogadnánk, ha most a véletlen játéka folytán előkerülne. Néhány felvételéről részletesen beszámolt. Meglehet, mára már mást olvasnánk ki belőlük, mint amit szerzőjük az exponálás idején gondolt. Hasonló történet: Roman Vishniac világhírű művészfotós 16.000 felvételt készített Közép-Európa országaiban a harmincas években. A háború kitörésekor Amerikába menekült, de közben 2.000 felvételét Dél-Franciaországban elásta. Rokona találta meg az anyagot. Az ebből összeállított kiállítást meghordozták a világ legjelentősebb kiállítótermeiben. A Marx Jóskát bemutató monográfiát végül is nem készítettem el. A nyolcvanas évek közepétől nagymértékben romlottak a körülmények, súlyosbodott a látható és láthatatlan cenzúra. Az áttelepülés gondjaival küszködtem. Jánosházy György írta meg a monográfiát a diktatúrát követő szabadabb években. Az olvasó elnézését kérem az anekdotázásért. A fotóriporteri szakma mint önálló, időnként művészi kvalitásokat megközelítő foglalkozás Erdélyben a múlt század ötvenes éveiben született meg: képes lapok (a kolozsvári Dolgozó Nő, Marosvásárhelyen a Művészet, illetve az Új Élet) szerkesztőségei, múzeumok félnormával foglalkoztatott munkatársai gyakorolták. Közöttük talán Marx Jóska volt az első, aki már korábban országszerte elismert művészként szerzett magának nevet, és „ereszkedett le” a pártpropaganda napi munkáját szolgáló fotóiparosok” szintjére. Ugyanakkor vele és általa nőtte ki magát az a nemzedék, amely (részben) a művészi színvonalhoz való közelítéssel szerzett magának rangot és tekintélyt a köztudatban. Jóska a „gyöngyös bokréta”, a szép kép, a csillogó ellenfény korszak művészeinek igézetében alkotott. Akkor is, amikor egy konfekcióüzem lélekgyilkos futószalagja, vagy a tordai cementgyárak sötéten füstölgő kéményei tövében fókuszálta gépét a kijelölt témára. Az már az ő szellemiségéből következett, hogy az erdélyi magyar színházak produkcióit a nemzetközi szalonokban való kiállítások színvonalához igazodó fotókban, vagy a hajdani várak romos falait olyan képekben örökítette meg, hogy azok a művészettörténeti riportokat készítő Szépréti Lilla kötetének egyenértékű illusztrációi lehettek. Az élet szépsége, annak örömei volt az ő igazi, belülről táplált élményanyaga. Minden bizonnyal találni akár több egyéni kiállításra alkalmas szociofotót, társadalmi kritikát tükröző felvételt gazdag filmotékájában. De nem ezeket kereste. Mindig szemem előtt lebeg az a „konfliktusos” felvétele, amely egy meglehetősen pufók kamaszt örökít meg, amint iskolatáskáját a fején egyensúlyozva, óvatosan lépdel egy vasúti sínen. Ha cipője csak néhány centit félrecsúszik, bizony le fog lépni a sínről, kockáztatva a hibátlanul megtett néhány tízméternyi sikerélményét. Nem beszélve arról, hogy a fejéről le fog pottyanni a nehéz táska. Amiben azonban nem találtatott törékeny üveganyag. Vagy: két kamasz, akik romos várkapu árnyékában, tilos biztonságában meghúzódva rágyújtanak egy cigire. A kép kedvéért, no meg Ada Kaleh (azóta elárasztott) szigetének romantikáját megörökítendő sorozatért utazott le az ország déli határára… Nem sorolom: pontos statisztikák árulkodnak a nemzetközi szalonokban több mint ezer kiállított képéről, az alkotásait értékelő díjak százairól, a romániai fotóművész-szövetség tiszteletbeli elnöki tisztségéről. De, gondolom, mások is megírták, én a laboratóriumban elhangzott beszélgetéseinket idézve jelzem: nem lehet túlértékelni azt a társadalompolitikai hatást, amivel a pártcenzúra által korlátok közé szorított amatőr fotóművészek alkotókedvét életben tudta tartani, ösztönözni, sőt fokozni. Évtizedekig tartó kulimunka volt ez. Csak ő tudta, mennyi utánajárás, kedveskedés, ingyenes családfotózás, ki tudja, még mi más szükségeltetett ahhoz, hogy öt földrész kiállítótermeibe eljussanak a Maros menti amatőr társadalom legjobb felvételei. A maga oldalára állítania a cenzúra jogkörével felruházott vámtisztet, a pártbizottság, a néptanács kulturális osztályán fontoskodó aktivistát. Tette ezt mosolyogva, panaszkodás nélkül, ismétlem: évtizedeken keresztül. Erdélyi Lajos * Emlékezzünk! Negyedszázada, 1992. április 30-án hunyt el Marx József fotóművész. A marosvásárhelyi Szakszervezetek Művelődési Házában, a kor igényeihez alkalmazkodva, az ő kezdeményezésére kezdi meg működését 1953-ban a később Marosvásárhelyi Fotóklubként ismertté vált fotókör. Jóska bácsi (mi így szólítottuk) ekkor már komoly fotós tapasztalattal rendelkezik. Tizenhét éves korában szüleitől kapta első fényképezőgépét, kerékpáron és gyalog bejárta Nagyenyed környékét, fényképezte a tájat, az embereket. A fényképezés varázsa annyira megérinti, hogy szenvedélyévé válik, és meghatározza életpályáját. 1933-tól már rendszeres résztvevője a hazai és nemzetközi kiállításoknak, majd a háborút követően új lendülettel fényképez, lelkesít, és javaslatára a marosvásárhelyi üzemekben, intézményekben gomba módra alakulnak a fotókörök. Amikor az Új Élet képes folyóirat útjára indul, Sütő András főszerkesztő őt kéri fel, vállalja el a fotóriporteri teendőket. Itt dolgozik nyugdíjazásáig. Ez idő alatt fotóművészeti munkássága is kiteljesedik. Fényképeit kiállítják öt világrész majd minden országában, számtalan díjban, elismerésben részesül, dicsőséget szerezve városunknak, valamint az egyetemes magyar fotográfiának. Mint fotóriporter bejárja Erdély falvait, városait. Jól megszerkesztett művészi képriportjaival bemutatja a kor embereit, azok mindennapjait. Közben keresi a találkozást a fényképezés kedvelőivel, beszél a kép szépségéről, a kidolgozás varázsáról. Jóska bácsi közéleti tevékenységének köszönhető, hogy az erdélyi városokban – Nagyvárad, Brassó, Nagykároly, Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely – és más településeken fotókörök és fotóklubok alakulnak, melyek napjainkban is működnek. Követői szeretettel emlékeznek rá. Mi, a Marosvásárhelyi Fotóklub mindenkori tagjai nagyon sokat köszönhetünk néhai mesterünknek. A fiatalok és kezdők biztatása, az őszinte beszélgetések a művészetről, a fényképezés szépségéről erős közösséget formált, mely tisztelettel tekint a több mint hat évtizedes múltra. Így vált egyértelművé, hogy a 60. évforduló alkalmával, 2013-ban a klub felvette alapítójának nevét, majd ezt követően Marx József Fotóklub néven működik. Szellemiségét tiszteljük, emlékét megőrizzük a következő nemzedékek számára. A Marx József fotóklub nevében Bálint Zsigmond / Népújság (Marosvásárhely) 2017. július 27.Valótlan emlékek a fekete márciusrólKlaus Werner Johannis államelnök székelyföldi – pardon, Hargita és Kovászna megyei – látogatása kapcsán is fontosnak tartom elemezni, és helyére tenni a hónap elején Csíkszeredában megtartott Kovászna, Hargita és Maros megyei románok fórumán elhangzottakat, és főleg a magát kulturálisnak nevező Vatra Românească egyesület alapító alelnökének, prof. dr. Ioan Sabău-Pop ügyvédnek a marosvásárhelyi Cuvântul liber napilap 2017. július 5-i számában az 1990-es fekete március tanújaként adott nyilatkozatát. Egyáltalán nem kizárható, hogy az államelnök a látogatás bejelentésével a csíkszeredai román fórum felhívására reagált, bizonyítandó, hogy nem tartozik a fórumon oly erőteljesen elítélt román politikusok közé, akik nem lépnek fel határozottan az úgynevezett három székelyföldi megyében a „Románia destabilizálását célzó akciók” ellen és a „nemzeti ügy” védelmében. „Neo-bélakunista megnyílvánulás” A marosvásárhelyi fekete március egyik tanújaként megszólaltatott Sabău-Pop ügyvéd kartárs erőteljesen indít, kifejtve, hogy helytelen a történteket fekete márciusnak nevezni, mivel tulajdonképpen bolsevik, neo-bélakunista megnyilvánulás történt, amelyhez azzal a céllal kapcsolódott hozzá a magyar titkosszolgálat, hogy elszakítsák Erdélyt Romániától, vagy érjék el az ENSZ kéksisakosainak ide történő betelepítését. Ezért véleménye szerint az 1989. decemberi „események” nem váltak a románok hasznára. Jellemző módon a nyilatkozó pont úgy kerüli a forradalom/népfölkelés kifejezést, mint a magyar forradalmat eltipró Kádár-rendszer! Mivel az interjúban az ügyvéd engem is nevesít, méghozzá tévesen, a replika jogán felszólítottam a Cuvântul Libert, hogy közölje dr. Ioan Sabău-Popnak, az „1990. márciusi marosvásárhelyi magyar atrocitások tanújának” adott válaszomat. Arra a kérdésemre, hogy az újságírói etikát tiszteletben tartotta-e az egykori (?) Steaua Roşie című napilap, a választ, gondolom, kitalálták. Idézek a román lapnak küldött, de meg nem jelentetett válaszomból. Alulírott dr. Kincses Elődöt, a Martie negru la Tîrgu-Mureş szerzőjét (elolvasható a www.martienegru.ro oldalon) több alkalommal is megemlíti dr. Ioan Sabău-Pop ügyvéd kartárs. Nyilatkozata jó néhány pontatlanságot, sőt valótlanságot tartalmaz. Mi, gyakorló jogászok, tisztában vagyunk azzal, ha egy tanú egyik állítása hamis, akkor a teljes vallomás valóságtartalma megkérdőjelezhető! Az alábbiakban ismertetem az interjú pontatlan állításait: „Emlékszem, hogy március 19-én reggel a román tüntetők követelték Kincses Előd, Tőkés András és Király Károly lemondását a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa (románul CPUN) vezető tisztségeiből. Aznap Kincses Előd, aki a polgármesteri tisztséget is betöltötte, lemondott.” Csakhogy én sosem voltam polgármester, ezt a tisztséget Orbán Dezső töltötte be, a NEIT (CPUN) marosvásárhelyi elnöke pedig Ioan Judea ezredes volt. „Segítettem a katonaságnak, hogy megakadályozzák a tüntetőket, hogy behatoljanak az épületbe, ami szinte lehetetlen volt, mert provokálták őket (szerk. megj.: a Görgény-völgyiekről van szó, akik megostromolták az akkori RMDSZ-székházat). Sütő Andrást, aki nem sokkal azelőtt szemműtéten esett át, bukaresti kórházba szállították. A Herder-, Kossuth- és állami díjas neves írót április végén műtötték meg az Egyesült Államokban, de a Görgény völgyéből behívott tüntetők által tönkretett szemét nem tudták megmenteni. Ebből az interjúból tudtam meg megrökönyödve, hogy a kartárs ezen a szörnyű eseményen jelen volt. Kicsoda ez a Kincses? „A líceum (szerk. megj. Bolyai) román diákjait és tanárait egész egyszerűen szabályosan kikergették.” A Bolyai-líceum román tagozatának rengeteg diákja igazolhatja, hogy nem kergették ki őket az iskolából, amelybe tanulmányaik befejezéséig járhattak. Az valóban megtörtént, hogy a magyar tagozat diákjai sztrájkolni kezdtek azért, hogy az 500 éves Bolyai ismét magyar líceummá váljon, a Papiu pedig, amellyel 1962-ben összevegyítették, újra magyar tagozat nélküli román líceummá váljon. A Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa Maros megyei alelnökeként személyesen mentem el egykori iskolámba, a Bolyaiba, és határozottan elleneztem, hogy a románokat akaratuk ellenére tanév közben eltávolítsák/átköltöztessék a Papiuba. Fellépésemért – ami végül is eredményes volt – egyesek a magyarság árulójaként bélyegeztek meg. A jelenetnek tanúja volt a magyarul jól beszélő Matei Vasile akkori aligazgató. Vajon a sors iróniájának tudható be az, hogy 1990. március 19-én a főtéri NEIT-székházat körbezáró tüntetők azt ordították, hogy „jos cu Kincses trădătorul!” (le az áruló Kincsessel!). Arra a kérdésre, hogy kicsoda ez a Kincses, az egyik tüntető azt válaszolta, azt nem tudom, de ezt kell kiabálnunk! Szajkózott hazugságok Az igaz, hogy 1990. március elején megbecstelenítették („au profanat”) Avram Iancu marosvásárhelyi szobrát, amelyre azt pingálták, hogy „Le ved”. Tisztában lévén a provokáció veszélyességével, azonnal felutaztam Bukarestbe és a nemzeti televízióban elmagyaráztam, hogy aki ezt a szöveget írta, nem ismerte a magyar helyesírást és szórendet, hiszen a helyes szöveg: Vedd le. Sabău-Pop kartárs, akinek románul megvan a Marosvásárhely fekete márciusa című könyvem, valószínűleg nem olvasta ezt az okfejtést, és ezért melegítette fel a 27 évvel ezelőtt megcáfolt vádakat. Meggyőződésem, hogy a megfelelő román–magyar, magyar–román viszonyt csak az igazság kimondására és nem annak meghamisítására lehet alapozni! Azért, hogy a replika közölhető legyen, nem tértem ki a többi, számtalan esetben megcáfolt állításra, holott ezeknek hosszú a sora: a gyógyszertári csata, a „gyilkos” Trabant, a székelyek román származása, akiket a kiegyezés után magyarosítottak el, a Görgény-völgyieket senki sem hívta/küldte, maguktól jöttek be, a Vatra Românească 1990. február 8-i alapítása (holott a szervezetet már 1989. december 27-én megalapították, méghozzá a Papiu-líceum tanári szobájában, egy nappal azután, hogy aláírtuk a román és magyar, magyar és román értelmiségiek „Barátság platformját”); az 1848/49-ben magyarok által meggyilkolt 40 000 román (történetesen az egész szabadságharcban nem halt meg összesen ennyi magyar, osztrák és orosz katona). Igencsak elgondolkoztató, hogy a Barátság platform román aláírói között Radu Ceontea, a Vatra alapító elnöke és Lazăr Lădariu társalapító, a Cuvântul liber, de az Adevăr főszerkesztője is szerepel. A többi aláíró megérdemli, hogy felidézzük a nevüket: Béres András, Boér Ferenc, Ioan Boitan, Borbély István, Brassai Zoltán, Ioan Calion, Alexandru Cistelecan, Constantin Copotoiu (!), Anton Cosma, Éltető József, Fülöp G. Dénes, Gálfalvi György, Jánosházy György, Káli Király István, Kincses Előd, Markó Béla, Máthé Éva, Ion Ilie Mileșan, Augustin Morar, Cornel Moraru, Nagy Pál, Nemess László, Ioan Pascu, Grigore Ploeșteanu, Mihai Sin, Sütő András, Gheorghe Șincan és Tőkés András. Sajnálatos tény, hogy a román politikum és média nagy része még mindig szajkózza a fekete márciussal kapcsolatos hazugságokat, és a főügyészség továbbra sem hajlandó elindítani a nyomozást Ion Iliescuék ellen. Pedig bizonyítható, hogy a júniusi bukaresti bányászjárás főpróbájaként az ország akkori vezetőinek komoly szerepe volt a marosvásárhelyi parasztjárás megszervezésében. Sokan tudjuk azt, hogy a Zsil-völgyi bányászokat szállító vasúti szerelvényt március 20-án Székelykocsárdról fordították vissza. Miután sikerült megakadályoznunk a felbőszített székelyföldiek Marosvásárhelyre való beözönlését, a bányászok behozatala okafogyottá vált. Ennek tudható be az is, hogy Gelu Voican-Voiculescu akkori miniszterelnök-helyettes leállította a Zalatnán autóbuszokban várakozó mócok Marosvásárhelyre való beszállítását. Ebben az összefüggésben még inkább nyilvánvaló az, hogy mekkora melléfogás a Cseresznyés Pál ügyét félrenyomozó egykori ügyész díszpolgárságának egyhangú megszavaztatása. A magunk részéről mindig az igazság talaján kell állnunk, és nem támogathatjuk annak elmismásolását! Kincses Előd A szerző marosvásárhelyi ügyvéd / Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. augusztus 5.Mezőkölpényi Nagy Pál emlékéreAz 1924. január 30-án született, 2015. szeptember 4-én elhunyt író, szerkesztő, irodalomtörténész, színházkritikus Nagy Pált szülőfaluja post mortem díszpolgári címmel tünteti ki a napokban zajló mezőkölpényi falunapokon. Érdemeit egy átfogó laudációban Bölöni Domokos író méltatja. Az ő írásának rövidített változatát adjuk közre mai mellékletünkben. Nagy Pál szívbéli barátja volt Sütő Andrásnak, az író emlékét ápoló baráti egyesület alapítójaként, élete két utolsó évében pedig tiszteletbeli elnökeként munkálkodott irigylésre méltó munkabírással. Diákként láthatta Móricz Zsigmondot a református kollégiumban, személyes ismerőse volt Tamási Áronnak („úgy gondolok rá, mintha élne”), ismerőseinek, barátainak tudhatta a huszadik századi kortárs (és azon belül az erdélyi) magyar irodalom jeleseit és napszámosait, életkorban is előkelő helyezést ért el: Anavi Ádám, Kós Károly, Jánosházy György után következett a sorban. A kilenc évtized mérlege mutatja, hogy voltaképpen szerencsés ember volt mezőkölpényi Nagy Pál: dolgos életét (a kényszerű háborús szünetet kivéve) azzal tölthette, amihez tanult irodalmárként a legjobban értett, és ami szíve szerint is leginkább a kedvére való volt: olvasással, írással, szerkesztéssel. „Azt szoktam mondani: nincs időm unatkozni, semmit tenni, képzelt babérokon üldögélni. A sors és a körülmények kegyes ajándékának tekintem, hogy öreg fejjel is tehetek egyet s mást a betűvetés mezején, irodalmunk, kultúránk szolgálatában” – vallotta egyik interjújában. Irigylésre méltó szerkesztői múlttal a háta mögött, nyugdíjas irodalmárként, csaknem élete végéig folyamatosan dolgozott. Éveivel vetekedik a válogatás, szerkesztés, elő– és utószó kategóriákba sorolható kötetek száma. Közülük a leglátványosabb a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál megjelent Wass Albert-életmű sorozat (27 cím, 36 kötet) szerkesztése. „A közös szülőföld, a Mezőség szomorú szépségekben bővelkedő világának vonzásában ébredt fel bennem annak idején, s szilárdult meg ez a láthatatlan szálakból szövődött kötődés.” Dolgos élete során Nagy Pál hűséges közvetítője volt az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom maradandó értékeinek. Összefüggőnek, elválaszthatatlannak tartotta a tollal való munkálkodás valamennyi változatát. Emlékezéseiben, könyvismertetőiben, színibírálataiban mindig ott a távlat, a mű behelyezése ebbe a kettős mezőbe; és ha ízlés-preferenciái, kedvencei vannak is, miközben elutasítja a talmit, az értéktelen, cifra portékát, továbbgondolásra, párbeszédre serkentő recenzióiban nincs helye személyeskedő indulatnak, inkább a megértés, a megbecsülés, a tisztelet kristályosodik ki, a legnagyobbak és a kevésbé nagyok iránt is. Igen hosszú volna a névsor, mégis meg kell említenünk a szívéhez közel álló szerzők közül néhányat: Bánffy Miklós, Kós Károly, Makkai Sándor, Szentimrei Jenő, Molter Károly, Szabédi László, Bözödi György, Németh László, Áprily Lajos, Vita Zsigmond, Horváth István, Tamási Áron, Nyirő József, Wass Albert, Sipos Domokos, Kemény János, Gellért Sándor, Tompa László, Tomcsa Sándor, Kacsó Sándor, Kiss Jenő, Sütő András, Székely János, Fábián Ernő, Veress Dániel, Kabós Éva, Bajor Andor, Fodor Sándor, Beke György, Szőcs Kálmán, Páll Lajos... Érdeklődési körének két fontos témája a nyelvi szórványosodás és az anyanyelv romlása. „A Székely Mezőség egy kis falujában, Mezőkölpényben születtem, nem messzire Marosvásárhelytől. Ott cseperedtem fel, édesapám ott volt református kántortanító. Ennek a falunak a közösségében és a szomszéd falvaknak az ismeretében ragadt meg bennem a szórványkérdés iránti máig tartó komoly, mély érdeklődés. Ez abban is megnyilatkozott s megnyilatkozik talán manapság is, hogy irodalmárként, nem utolsósorban ennek a tájnak, ennek a szomorú, szépségekben oly gazdag világnak, a mezőségi magyar szórványvilágnak az embereit, íróit, jeles személyiségeit különös szeretettel kutassam föl a múltból, mutassam föl a jelenben. Így kötődött sírig tartó barátságom Sütő Andrással, aki a mezőségi magyar szórványvilág közepéről, Pusztakamarásról indult el világhódító útjára, így kapcsolódtam hozzá a Mentor Kiadó jóvoltából Wass Alberthez (...) Így érdekelt mindig például Kiss Jenő kolozsvári költő lírája, költői világa, és írtam is róla – s tovább sorolhatnám a jeles neveket. Váltig állítom, hogy a szórványkérdés a romániai magyarság legsúlyosabb, legkomolyabb, legmélyebb problémája a jelenben, és az lesz még inkább a jövőben. Szórványnak lenni Erdélyben, szórványnak lenni a Mezőségen, de nemcsak ott, hanem Dél-Erdélyben, Déva, Fogaras környékén, akárhol: történelmi kihívás. Ezt igyekeztem s igyekszem úgy, ahogy tudtam s ahogy tudom, a magam szerény tehetségével tudatosítani, és szolgálni. Amíg még mozgatni tudom a tollamat, a kezemet, addig váltig és továbbra is megmaradok ennek a szórványkérdésnek a bűvkörében, mert ez valóban mélyen hozzám tartozik.” Publicisztikai jegyzetei a legkülönbözőbb lapokban és folyóiratokban láttak napvilágot. Célkitűzésétől nem tért el soha: „szabaduljunk meg végre a viszálygerjesztő gyanakvások, kihívások rögeszméitől, a gyűlölködés koloncaitól, a mellveregető kivagyiság szólamaitól, s nézzünk szembe bátran, ki-ki a maga háza táján: milyen gennyes gócokat kell eltakarítani az útból. És cselekedjünk felelősséggel, határozottan. Valóban rendezzük végre közös dolgainkat. Alapozzuk meg a jövőt – most, amikor a jóreménység nyílt tengerén hajózhatunk a Szabadság Birodalmának partjai felé.” Töretlen a törekvése, hogy a gondokkal való szembenézést a (sajnos) változatlanul érvényesülő, sőt gyakran sokasodó jogsértések, többségi szélsőséges nacionalista, magyarellenes megnyilatkozások számbavételét a kiútkereső reménykedés jeleivel együtt tárja fel. Ekként sikerült az itthoni történésekről, az erdélyi magyarság társadalmi, szellemi életének alakulásáról lényegi dolgokat megörökítenie a nyomtatott betűk mezején. A kilencvenes évek után egymás után adhatta ki saját munkáit, kötetekben sorjáztak jegyzetei, recenziói, kritikái, emlékezései, ünnepi méltatásai, két válogatás gazdag levelezéséből. Utolsó, nagyon vágyott könyve 2014-ben került ki a nyomdából, Emlékek otthona: tegnapi színház címmel. Hiszen mindig is szíve csücske volt a színház, jelesen a marosvásárhelyi. „Ennek nézőterén érezhettem magamat valóban otthon”, vallotta. Ez a kötet immár színháztörténeti jelentőséggel bír. Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész, aki a Romániai Írószövetség marosvásárhelyi fiókja, a Sütő András Baráti Egyesület, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány és íróbarátai, egykori munkatársai, olvasói nevében hajtott fejet az életének 92. évében elhunyt Nagy Pál emléke előtt, temetésén, 2015. szeptember 10-én, a marosvásárhelyi református sírkertben búcsúztatta a távozót: „Az iramosan változó időkben Nagy Pál a szorongató történelem különböző arcaival szembesült, olyan írástudóként, akit szüntelenül és szenvedélyesen érdekelnek, foglalkoztatnak, gondolkoztatnak az ‘élet, az irodalom és egyéb apróságok’. Olyan írástudóként, aki nemcsak tanú, szemlélő, hanem résztvevő, alakító, a világon igazítani próbáló ember. Tollal és szóval, az értéket felmutató és az értéktelenséget tagadó figyelemmel kutatta az értelmes lét és cselekvés nehezen felismerhető és még nehezebben járható ösvényeit az összekuszált, fenyegető világban. Hosszan lehetne sorolni a közlésformákat, amelyekben biztonsággal mozgott. A pontos és igényes szerkesztő, az alapos és nagy tudású filológus, az irodalmat közvetítő, értékelő kritikus fürge tollú publicistaként, jegyzetíróként is szólt az olvasókhoz.” A sokoldalú és ezer gondú Nagy Pálnak volt egy állandó, meghatározó ügye: a nyelv, amelyen gondolkodunk, beszélünk, írunk – élünk, mondotta Gálfalvi Zsolt. „Együtt töltött szerkesztőségi éveink során és közös ügyek gubancaival viaskodva megtanultam becsülni nyelvi tudatosságát és igényességét, amely írásaiban és bonyolult kéziratokat gondozó hozzáértésében is megtestesült. Gyümölcsöző lenne, ha életművére emlékezve az általa is képviselt nyelvi igényt általánossá tudnánk tenni sajtónkban.” Tanító és magyarázó ember volt és maradt. A közeli munkatárs és jó barát, Sütő András írta: „A legfőbb ítésznek nevezett utókorral szembeszállni nem lehet. Segíteni viszont az eligazodásban: az írástudók mindenkori kötelezettsége.” Az „eligazító” írástudó Nagy Pál egyik legönérzetesebb, leghasznosabb munkása volt az erdélyi irodalomnak; és bár életében néhány valóban értékes oklevelet, díjat kivéve igazi szakmai elismerésben alig volt része, kortársai tisztelték tudását, adtak a véleményére. Nemcsak tanítványai, hanem a fiatalabb korosztályok tollforgatói, akik igényes szerkesztői támogatását élvezhették, igen nagyra becsülték. Mezőkölpényi Nagy Pál a Teremtőjétől rá bízott tálentomokkal jól sáfárkodott. Munkásságát, személyiségét a szülőfalu holtában is nagyra értékeli és becsüli, post mortem díszpolgárává avatja. Isten áldása legyen az emlékén, Isten áldása legyen a kedves szülőfalun! (Bölöni Domokos) Népújság (Marosvásárhely) 2017. szeptember 9.Barabás Éva festményei Kecskeméten*Álom rivaldafényben A Szervátiusz Alapítvány kuratóriuma immár harmadik kecskeméti kiállításán is bizonyítja, mennyire fontos számára, hogy a magyarság legjobb határon túli alkotói az anyaországban is egyre ismertebbé váljanak. A Bozsó Gyűjtemény nagyszerű galériájában olyan életművekbe nyújt bepillantást, amelyekben érték és mérték, látvány és üzenet, nemzeti sajátosság és egyetemesség, humánum és egyéni érzékenység példás összhangban ölt testet. A Szervátiusz Jenő-díj legújabb birtokosa, Barabás Éva festőművész is e lélekemelő, sok embernek élményt nyújtó harmónia jegyében alkot különleges elmélyültséggel és eredeti módon mintegy fél évszázada Marosvásárhelyen. Mostani egyéni tárlata is hozzájárul ahhoz, hogy úgy érezzük, a valóságosnál közelebb kerül egymáshoz a Hírös város és a Bolyaiak otthona. A festőnő népszerű művészcsalád tagja – édesapja, Barabás István és édesanyja, Barabás Bortnyik Irén is festőművész volt, az egykori nagybányai művésztelepen is tanultak, dolgoztak, húga, Csegezi Barabás Irén szintén fest, közeli rokonuk volt a híres Bortnyik Sándor –, természetes, hogy őt is magával ragadta a festészet bűvölete, de művészpedagógusként is több nemzedék számos tehetségét indította útnak a marosvásárhelyi Művészeti Középiskolában. Művészi igényessége mellett alkotói termékenysége is figyelemre méltó. Ezen a kiállításon negyven képét láthatjuk, Barabás Éva több száz olajfestményének, pasztelljének kis hányadát, de reprezentatív műveket is. Olyanokat, amelyekből többet közgyűjteményekben, marosvásárhelyi, bukaresti, nagybányai képtárakban, múzeumokban, a gyergyószárhegyi művésztelepen, más alkotótáborok kollekcióiban őriznek. És családi otthonokban szerte a nagyvilágban. Nagy részük itt található, az anyaországban, de találkoztam Barabás Éva-képekkel washingtoni, németországi lakásokban is. A munkák a festő különböző periódusaiból származnak, a rendezők időrendi sorrendben helyezték őket a falakra. Jól érzékelhető, hogy festészete nagyjából évtizedenként megújult. Hangsúlyokban, színekben, technikai megoldásokban tapasztalható a változás, de az is nyilvánvaló, hogy sajátos látásmódját, a valóság szubjektív megközelítését mindmáig megőrizte. Festői világa, a „magasabb síkra emelt, átköltött” realitás szavakkal aligha visszaadható, kompozíciói viszont annál beszédesebbek. A képcímekből is sok mindenre következtethetünk. Forrásvidékükre mindenképpen. Érdemes egy kísérletet tennünk. Gyúrjunk összefüggő szöveggé néhányat a címek közül, az eredmény mindazt sugallja, ami a művésznő érzelmi, eszmei, hit- és álombeli sajátja. Íme: „Eltemetett álmok rejtelmes csodái... Festő és modellje Az eltűnt idő nyomába ered. Titokzatos krónikát terem a Váratlan találkozás. Múlt sejlik föl a jelenben, szárnyaló Pegazusra várva kémlel a messzeségbe a Jövőbe látó. Hullócsillag az égen, van még hely a Hadak útján, elférnek rajta Akik még maradtak. Áldás és rontás, öröm és bánat kísér Utunkon a végtelenbe. Elöl a Legendák királya, nyomában megannyi nemzedék. Meghitt pillanatokban, végveszélyt sugalló Sodrásban. Sorsdöntő mozzanatokban: Tordai országgyűlésen, Csíksomlyói búcsún, Madéfalvi veszedelemben... Időárnyékban, fénybe öltözötten, álomfoszlányban. Táltos csodaparipák, reménykeltő Kék madár, hajdanvolt harmóniák bűvöletében...” De hagyjuk a címek sugallta narratívát, számtalan történet köthető hozzájuk aszerint, hogy éppen ki nézi a képeket és milyen húrok pendülnek meg benne. Különben se elbeszélő jellegükkel tűnnek ki ezek a térben, időben, kortalanságban szabadon csapongó, sokat sejtető, megkapó festmények, amelyek erdélyiségét első pillantásra is érzékelni lehet, mégis „Észak-fok, titok, idegenség” különös tájaira, a költészet jelképteli, metaforás univerzumába röpítenek, ahol a szavak birodalma valójában már véget ér. Ha szólni kívánunk róluk, a vers, a líra talán érzékletesebben, pontosabban képes kifejezni lényegüket, megközelíteni a Barabás Éva teremtette egyedi látványvilágot, mint a próza, netán a szakelemzés. A művésznő monográfusa, a két éve elhunyt marosvásárhelyi költő, műkritikus, Jánosházy György szonettben is megpróbálta kirajzolni a festményeken megjelenítetteket. Ragadjunk ki néhány sort az Idegenek – Barabás Éva képei közt című költeményből: „arcuk magukba zárt, időtlen,/ rejtelmes rajtuk a lepel,/ csupa titok az ég, a hely:/ valaha mitikus időkben/ egy szörnyű világpusztulásból/ vetődtek tán e furcsa tájra,/ s azóta mint fekete láztól/ kínzott, beteg kísértetek/ keresik búsan, félve, fájva,/ a mítosszá lett életet”. Igen, Barabás Éva mítoszteremtő festő, ebben is rejlik egyetemessége, de emberségünket, emberi értékeinket, méltóságunkat azonos mértékben hordozzák magukban azok a festményei is – olajképek, pasztellek –, amelyek erdélyiségéből, magyarságából fakadnak. Már kisgyerekként megmozgatták fantáziáját a mediterrán mítoszok és mondák, amibe viszont beleszületett, amiben felnőtt, az a magyar, székely népköltészet, népművészet, zenénk, irodalmunk univerzuma, amihez a romániai elnyomó rendszer szigorodásával mind erőteljesebben ragaszkodott. És művészete forrásvidékén ott volt mindig az a hagyomány, amely örökké kimeríthetetlennek bizonyul alkotóink számára. Marosvásárhelyiként pedig csakis nyitott lehetett az elődök összművészeti „csodájára”, a Kultúrpalotára. Érthető, hogy induláskor erőteljesen hatott rá a népszokások forgataga, a népballadák hangulata, megszólította a múlt, megihlette a történelem. Ebből fakad képein a balladai hangvétel, követel szerepet magának a dráma. Nem véletlen a szóhasználat, akárcsak a líra és színműirodalom angol óriása, Shakespeare, Barabás Éva is azt vallja: „Színház az egész világ”. Nem véletlenül vélünk felfedezni a művésznő több kompozícióján teátrális elemeket, színpadszerű beállításokat, középkori öltözékű, jelmezes, maszkos szereplőiben játékszíni alakokat. De mindezt az is magyarázza, hogy a művésznőt nagyon befolyásolják az álmai. Ezt tőle magától is nemegyszer hallhattuk: „nyersanyagom az álom”. Ebből származhat a képeit belengő sejtelmesség, titokzatosság, időtlenség is, a figurák különös esetlensége, lebegése, az a valószerűtlen légkör, ami egyfajta elvágyódást is sugall a jelenből, a mára mindinkább elidegenedett emberi társadalomból. Legszívesebben a reneszánsz korszakban szeretne élni, vallotta Barabás Éva alulírottnak egy interjúban. A reneszánsz sokoldalú embereszménye, a művészetet rendkívüli módon megbecsülő közeg érthető nosztalgiákat ébresztett benne. Ugyanakkor a társadalmi, közösségi problémákra is igen érzékeny lévén, festményein ezeket a kérdéseket, az ebből fakadó életérzéseket is mély átéléssel lereagálta. A kiállításon erre is bőven találunk elevenbe vágó példákat. Az elvándorlás jelensége, az otthoniak veszteségei felkavaró kompozíciókban szemléltetik, milyen természetes, magától értetődő közvetlenséggel és metaforikus tömörséggel képes megszólítani a nézőt a belülről, a festő lényéből fakadó festőiség. Személyesség is gazdagon társul a mondandóhoz, Barabás Éva nem titkolja, mennyire fontos volt s az ma is számára a család. Persze jó a kronologikus tárlatrendezés, markánsan kirajzolja a pályaívet, felmutatja, miként világosodott meg az eltelt évtizedek során Barabás Éva palettája, hogyan váltott a sötétebb tónusok, a barnák, zöldek, szürkék dominanciája a sárgák, narancsok, az okker és arany uralmára. Érzékelteti azt is, hogyan ritkultak a kezdeti sokalakos festmények és szaporodtak a figurálisan visszafogottabb kompozíciók. Miképpen őrződtek meg a mesés, csodás elemek, a táltos paripák például, és milyen mértékben állandósult az égbolt atmoszférateremtő, kifejezőereje. És így tovább. De a tárlatlátogató utóbb önkéntelenül szakít az időrenddel, vissza-visszatér azokhoz a képekhez, amelyek a leginkább tetszenek neki. És itt már mindannyiunk ízlés- és élményvilága, szubjektivitása érvényesül. Meg nyilván a szakszerű megvilágításnak is döntő szerepe van. A reflektorpászmák hatására Barabás Éva képeinek lazúros felületei külön életre kelnek, sugárzón felragyognak a színei. A kiállítás legismertebb műve, a gyakran reprodukált triptichon, a Madéfalvi veszedelem, amelynek festői erényei éveken át rejtve maradtak a szárhegyi Lázár-kastély Lovagtermének félhomályában, most a Bozsó Galéria biztosította élénk kistotálban minden értékét felfedi a közönség előtt. Jelképesen is mondhatjuk: kitűnő ötlet volt Barabás Éva művészetét rivaldafénybe állítani. NAGY MIKLÓS KUND *Elhangzott 2017. augusztus 30-án a kecskeméti Bozsó Gyűjtemény Galériájában. A megnyitón a festőt és kiállítását Szervátiusz Klára, a Szervátiusz Alapítvány elnöke és Loránd Klára kurátor is méltatta. Népújság (Marosvásárhely) lapozás: 1-30 | 31-54
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
